Sokan foglalkoztak már a kérdéssel - mely napjaink koronavírus-járványának egyre súlyosabbá válásával ráirányítja a figyelmet az epidemiológia különböző területeire - hogy vajon melyik nagy világjárvány volt a legpusztítóbb az emberiség történetében. Több kutató az 1918/20 -as spanyolnátha járványra voksol, ám valójában az 1347 - 1353 közti nagy európai pestis bőven megelőzi. Ha a közel 700 évvel ezelőtti állapotokra tekintünk vissza: Európában akkoriban alig 90 millió ember élt, ám ennek a népességnek közel egyharmadát, tehát legalább 30 millió embert vitt el a rettegett Fekete Halál vagy másik nevén a "dögvész". A járvány a későbbi évszázadokban is vissza - vissza tért Európába, így máig közel 200 millióra teszik a dögvész teljes áldozat-számát. [Az alábbi képen - egy itáliai ábrázoláson - egy firenzei utcakép látható 1348-ból, amint a pestises holtak az utcán hevernek.]

A pestis sajnos még napjainkban is felüti fejét időnként, legutóbb 2014-ben Madagaszkáron és a Kongói Demokratikus Köztársaságban  jelent meg. (Utóbbi országban ekkoriban még Ebola is pusztított.) A "fekete halál" elnevezés egyébként az 1347-ben kezdődő legnagyobb járvány kirobbanásánál sokkal később keletkezett a latin atra mors kifejezésből, mely származhat egy félrefordításból is (az atra jelenthet ugyanis félelmetest is, nem csak feketét) és eredhet onnan is, hogy a pestis egyik válfajánál (a búbópestisnél) bőrelszíneződés jelenik meg a fertőzöttek testén (fekete foltokat kiváltva a bőrön, főleg az ujjaknál és az arcon). Magát a betegséget egyébként egy baktérium okozza, a neve: Yersinia (Alexandre Yersin orvos-professzor után, aki 1884-ben azonosította). A kórokozó leginkább patkányok bolháin tanyázik előszeretettel, így a kosz, a mocsok és például a dögök (elhullott élőlények teste) kiváló terepet kínálnak megjelenésére.

Az 1347-ben megjelenő pestis-járvány romba döntötte Európát, bizonyos területeken szinte kiirtotta a lakosságot. A legnagyobb pusztítást Dél-Európában, Itáliában, Spanyolországban, illetve Franciaországban és Angliában végezte. Ezekben az országokban - főleg azok nagyvárosaiban - a népesség közel felét ölte meg 1347 és 1356 között. Segítette a kór terjedését a középkori városokra jellemző mérhetetlen mocsok, a higiénia teljes mellőzése és a tisztálkodás tökéletes elhagyása. A középkori emberek nagy része jó, ha havonta mosdott, de sokan csak évente, vagy soha, legfeljebb, ha elkerülhetetlen volt. (A mosdáshoz elengedhetetlen levetkőzést erkölcstelenségnek tartották és egész életükben kerülték, a vízről meg úgy hitték, hogy inkább terjesztője, mint megakadályozója a különböző kórságoknak.) Az utcákat nem takarították, nem voltak szemétgyűjtő helyek, a hulladékot mindenki egyszerűen az utcára öntötte (akárcsak az éjszakai edények tartalmát). Ha esetenként az utcai szemét már a házak ablakáig ért, rendszerint végighajtottak a város utcáin egy kiéhezett sertéscsordát, mely aztán egyszerűen felzabálta a szemetet.

Ráadásul az 1347 és 1353 közti időszak más szempontból is "megágyazott" a járványnak: ekkor kezdődött ugyanis az Anglia és Franciaország közt dúló 100 éves háború (1337-1453), mely nyomort és éhínséget hozott Nyugat-Európára. (A háború a francia trónért és Anglia franciaországi birtokaiért folyt 116 éven keresztül.) Az emberek szervezete legyengült a sok nélkülözéstől és bármilyen kór könnyebben támadta meg testüket.

A körülmények tehát 1347-ben ideálisak voltak szinte mindenhol a pestis elterjedésére. Az pedig terjedt is iszonyatos mértékben: az itáliai városokban és Londonban az utcákon hevertek a holtak, akinél pedig észlelték a betegség tüneteit, annak házának ablakait azonnal bedeszkázták, ajtaját lezárták és hetekig (Londonban 40 napig) nem engedték az utcára. Ennek ellenére a járvány éveken át tombolt, mert egyáltalán nem ismerték a betegség okát, vagyis az említett kórokozót, a patkánybolhán (Xenopsylla cheopis) élő baktériumot. Csak a későbbi évszázadokban ébredtek rá az emberek arra, hogy a pestis terjedését csakis a higiénia betartása (a tisztaság megtartása) és a holtak gyors eltemetése tudja lassítani (vagy meggátolni), bár magát a baktériumot, ami az egészet okozza, még ekkor sem ismerték. Annak felfedezésére egészen 1884-ig kellett várni, így a pestis kezelésére alkalmas antibiotikumok kifejlesztése is "átcsúszott" a XX. századra.

Az 1347-es nagy pestisjárvány mindenesetre mérhetetlen szenvedést zúdított azokra, akik elkapták. A kórokozó szervezetbe jutását rendszerint 2-10 nap lappangási időszak követte (amikor még a tünetek nem jelentkeztek), majd jött egy 3-4 napos gyors lefolyású időszak, ami rendszerint halállal végződött és a pestis válfajától függően iszonyatosan fájdalmas tüneteket hozott. A bubópestis esetében a nyirokcsomók megduzzadtak (lágyékon, hónaljban, nyakon), láz, hasmenés, hányás jelentkezett. Ezután jött a betegség végstádiuma, amikor a megduzzadt nyirokcsomók "bubókká" váltak, megnyíltak és vért, gennyet eresztettek. Eközben a bőr vérellátása is akadozni kezdett, így az orron, ujjvégeken fekete foltok jelentek meg (innen a "fekete halál" elnevezés).

Az ilyen állapotú betegek külseje már messziről feltűnővé vált, de rendszerint néhány nap után elvitte a szerencsétlen áldozatokat. A tüdőpestis még gyorsabban ölt és habosan véres köhögés jelezte kialakulását. (A szeptikémiás pestis a legritkább fajta volt és a középkorban még nem alakult ki.) Ha akkoriban a jól ismert tüneteket látták bárkin is, azt azonnal elkerülték, megbélyegezték, így segítségre sehonnan sem számíthatott. Kórházak egyébként sem voltak, legfeljebb ispotályok (egyházi fenntartású, rendszerint szerzetesi épületek).

A nagyobb európai települések ugyanakkor a járvány második, harmadik évétől kezdődően már megpróbáltak valamit tenni a betegség ellen és úgynevezett "pestisdoktorokat" küldeni a "jobb hírű" utcák, városrészek megtisztítására. Ezek azonban a legritkább esetben voltak valódi gyógyítók (mai értelembe orvosképzés egyébként sem folyhatott a kontinensen, a keresztény egyház szigorú előírásai miatt, melyek például tiltották a boncolásokat; de orvosi karok azért már léteztek), így a "pestisdoktorok" inkább afféle specialisták lehettek. Olyanok, akik tudták, hogy máshol hogyan csökkent a járvány, például a holtak elföldelésével és a fertőzöttek bezárásával. A XVII. században már jellegzetes ruhájuk is volt (melyről XIII. Lajos udvari orvosa írt először feljegyzéseket), és amely öltözet egy csőrös maszkból illetve egy földig érő köpenyből állt. A csőrben gyógynövények voltak, melyek szerintük közömbösítették a pestist. (Valójában, ha egy tüdő-pestises beteg rájuk tüsszentett, vagy köhögött, a Yersinia baktérium ugyanúgy a légcsövükbe kerülhetett.)

Ami az 1347-es nagy pestisjárvány pusztítását illeti: mint már említettem, Dél- és Nyugat Európában okozta a legnagyobb áldozat-számot, viszont más régiókat kevésbé sújtott. A legkevesebb halálos áldozat Lengyelországban, Közép-Európában, északon illetve Oroszországban volt. Az Anjou-kori Magyarország is sokkal jobban megúszta, mint mondjuk Itália vagy Anglia és leginkább csak Nagy Lajos királyunk hadát tizedelte meg, mely ekkoriban épp Nápoly ellen indult (hogy megtorolja Lajos testvérének, Endrének az orvul történt meggyilkolását). 

A pusztítás mértékének változása egyébként (a kontinensen belül), nem véletlenül alakult úgy, ahogyan azt a korabeli leírások megörökítették: az Európába kerülés kiindulópontja ugyanis az itáliai kereskedők útvonalát követve a Krímben található Kaffa városáig vezetett. A település (ma Feodoszija) a XIII. század végén (1261-ben) a  Genovai Köztársaság birtokába került, mely ebben az időszakban Dél-Európa egyik leggazdagabb kereskedőállamaként a kontinens tengeri forgalmának (az Európa-Ázsia közti kereskedelemnek) legnagyobb részét bonyolította. Ám 1345-ben az egyre bővülő város, - mely korábban Bizánchoz tartozott, majd a tatár Arany Horda birtoka lett - a mongolok érdeklődésének is középpontjába került. I. Dzsanibég az Arany Horda uralkodója tehát 1345-ben úgy döntött, hogy egy incidenst követően (melyben a szomszédos településen a genovaiak megöltek egy tatárt, majd Kaffába menekültek) megostromolja a települést és visszaszerzi a gazdag települést birodalma számára. Kaffa sokáig ellenállt a támadásoknak, ám egy fordulat megváltoztatta a küzdelmet: a tatárok egy váratlan ötlettől hajtva a táborukban megjelent pestis áldozatit kezdték hajítógépeikkel a Kaffa várába lövöldözni. A pestis egyébként Ázsia belsejéből került a Krím vidékére (tehát ugyanúgy Kínából, mint ma a Koronavírus), míg ókori megjelenésekor, például 540-ben, mikor Konstantinápoly felét elpusztította, Afrikából került Európába.

A Kaffa várba kerülő fertőző holttestek aztán elterjesztették a betegséget  a településen. A túlélők feladták a várat és menekülni próbáltak, így eljutva Konstantinápolyba, majd Dél-Európa nagyvárosaiba. A fertőzést pedig természetesen vitték magukkal, így a járvány "útvonala" és terjedése követte az itáliai kereskedők jellemző útvonalait: Konstantinápoly után (ahol tízezreket betegített meg) megjelent Sziciliában, Nápolyban, Rómában, Velencében, Genovában és Firenzében is, majd Itáliából eljutott Spanyolországba, Franciaországba és Angliába. Nyomában halál és szenvedés járt, a legtöbb áldozatát az itáliai, francia és angol városokban szedte. Akik megkapták, többnyire néhány napon, vagy maximum néhány héten belül - edzettségük, koruk és egészségi állapotuk függvényében - szörnyű kínok között haláloztak el.

A pestisjárvány 1348--ra Európa legtöbb részébe eljutott és 1353-ig, 5 éven keresztül szedte folyamatosan áldozatait. Az emberek  egy része Isten büntetésének tekintette a halálos kórt, így megjelent majd rohamosan terjedni kezdett a Flagelláns mozgalom, az önmagukat ostorozó és büntető szekta. Ennek tagjai rendszeres körmeneteket tartottak, himnuszokat kántálva és önmagukat ostorozva, ütlegelve. A kettes sorokban menetelő, egyházi rigmusokat éneklő és saját hátukat véresre korbácsoló (különleges, apró kampókkal ellátott ostorokkal "dolgozó") csoportok 1348-ban számtalan országban megjelentek. Végül 1349 őszén VI. Kelemen pápa betiltotta működésüket.    

A nagy járvány utolsó éveiben a papok imákra buzdítottak, a nemesek kastélyaikba zárkóztak, a parasztság elszigetelődve élt, viszont a városokban csak nagyon lassan mérséklődött a járvány. Átmeneti megszűnése (1353-ban) csak akkor valósulhatott meg, mikor a polgárság bizonyos tagjaiban, az egyetemek oktatóiban, diákjaiban és a felvilágosultabb nemességben felmerült végre a kosz - patkány - halál hármas-összefüggése illetve a holttestek azonnali, gyors elföldelésének fontossága. Érteni persze még ekkor sem értették mindez miért szükséges (mármint a nagyobb tisztaság, a patkányok irtása és az elhaltak eltemetése), de rájöttek arra, ha így tesznek, akkor a járvány mérséklődik. A patkány egyébként úgy jelent meg innentől, mint a pestis kiváltója, miközben nem tudták, hogy valójában a rajta élősködő bolha egyik baktériuma okozza a betegséget. Innentől, a későbbi évszázadokban a pestis már nem okozott olyan hihetetlen pusztítást, mint 1347 és 1353 között, de azért újra és újra felbukkant minden évszázadban. Nálunk utoljára a Rákóczi-szabadságharcot követően, amikor 400 ezer embert ölt meg.  

Harmat Árpád 

Ha érdekesnek találtad a posztot, keresd fel Facebook oldalunkat is!

2020.03.21.19:04.