A világtörténelemben olykor előfordultak megdöbbentő győzelmek, melyekben a sokszoros fölényben lévő ellenséget a sokkal kisebb sereg győzte le, teljesen váratlanul. Ilyen ütközet zajlott 602 évvel ezelőtt Észak-Franciaországban is, Azincourt mezején, ahol az angolok és franciák küzdöttek meg egymással és az alig 9 ezer főt számláló brit sereg fényes diadalt aratott a legalább 40 ezres francia had felett.

A középkori Anglia és Franciaország az 1337 és 1453 közt zajló, úgynevezett 100 éves háborúban állandó harcokat vívtak egymással részint a francia trónért, részint bizonyos Franciaországban fekvő, angol birtokokért (Gascogne). Ennek a hosszú háborúnak volt egyik meglepő végkimenetelű ütközete az azincourti csata, 1415 október 25 –én. (Más írásmódban: agincourti csata)

A csatát megelőzően, már 78 éve tartott a két ország küzdelme és bár az első háborús időszakot Anglia fölényesen megnyerte, a második összecsapás-sorozatban V. (Bölcs) Károly francia király némi revansot vehetett III. Edwardon. Átmeneti francia győzelem született, amit súlyosbított, hogy közben elhunyt a háború lét legjelentősebb brit alakja: III. Edward (az utolsó igazi lovagkirály) és legidősebb fia, a legendás Fekete herceg. Ám 1415 –ben, 40 évnyi tétlenséget követően új korszak következett a két ország háborújában: Angliában trónra lépett a fiatal, alig 26 éves V. Henrik (III. Edward dédunokája), aki minden erejét és lelkesedését Franciaország legyőzésének szentelte.

Az újabb háború megindulása meglehetős zűrzavarban kezdődött, hiszen mindkét ország válságokkal küzdött: Anglia éppen ekkor heverte ki az 1381-es, Wat Tyler vezette nagy parasztlázadást, majd az 1400 –as, Skócia elleni (eredménytelen) háborút, Franciaországban pedig az uralkodásra alkalmatlan VI. Károly (ur.: 1380-1422) miatt volt belpolitikai zűrzavar, amikor az egyes pártok egymás torkának estek. Ám az 1413 –ban megkoronázott V. Henrik fontos döntésre szánta el magát: megtámadja Franciaországot, elfoglalja a normandiai (Le Havre mellett fekvő) Harfleur kikötőjét, majd megindul a francia főváros felé és végleg térdre kényszeríti Franciaországot. Tervéhez a 30 ezer legjobb katonáját fegyverezte fel és indította útnak, saját vezérlete alatt a csatorna túlpartjára.

Az elszánt brit sereg 1415 augusztus 13 –án szállt partra Normandiában és gyors diadalra számítva megkezdte Harfleur ostromát. V. Henrik abban bízott, hogy még a nyár vége előtt, alig egy-két hét alatt beveszi a kulcsfontosságú erődöt és így lesz ideje az őszi rossz időjárás beállta előtt csapást mérni a francia főseregre is. Ám elszámította magát: a vár majd másfél hónapon keresztül kitartott és csak szeptember végére került a kezébe. Ekkorra V. Henrik már jelentős veszteségeket szenvedett: járványokban meghalt több ezer katonája és az újabb hadművelet megkezdése előtt a harfeur –i várban is hagynia kellet pár ezer főt, hogy az erődítmény angol kézen maradjon. Végül alig 10 ezer hadra fogható angol katonával kezdhette volna meg támadását a francia főerők ellen. Csakhogy a létszámbeli problémák mellett az is gondot jelentett, hogy a támadó hadjárat október csak október 8 –án indulhatott meg, vagyis befejezése jócskán az őszbe nyúlt volna. A kedvezőtlen körülményeket mérlegelve V. Henrik végül úgy döntött: lefújja az egészet és inkább hazatér seregével Angliába, hogy később újult erővel térhessen vissza.

VI. Károly francia és V. Henrik angol uralkodó    

A brit sereg hazatérése azonban nem ígérkezett egyszerű feladatnak: el kellett jutniuk a 270 km –re fekvő Calais városába mely ekkor angol kézen volt, (hogy ott hajóra szállhassanak), de úgy, hogy közben elkerüljék a több, mint négyszeres fölényben lévő 40 ezer katonát számláló óriási francia fősereget. A dolog kivitelezése afféle „fogócskának” ígérkezett: a britek 16 napon keresztül próbáltak úgy előre jutni, hogy közben kicselezik a franciákat. Végül majdnem sikerült végrehajtani tervüket: 50 km-re közelítették meg Calais –t, amikor Charles d’Albret és Le Maingre parancsot adtak a Frévent menti völgy lezárására. Az angolok csapdába estek. Henrik ekkor már tudta: mielőbb harcba kell bocsátkoznia, mert emberei kimerültek, vérhastól szenvednek és a franciák újabb erősítéséket kaphatnak. Így a britek felkészültek a csatára: október 25 –én hajnalban elhelyezkedtek egy olyan nyílt mező végében, melynek két oldalán sűrű erdőségek húzódtak. Ezek az erdősávok megnehezítették bekerítésüket. Ugyanakkor zseniális előrelátással V. Henrik kihegyezett karókat ásatott a nyílt térség több pontjára is annak érdekében, hogy megnehezítse a franciák lovasrohamait. Mindezen túl csapati elé még egy külön sáncot is emeltetett karókból. Szükség is volt az elővigyázatosságra, hiszen Henrik hadereje körülbelül 8-10 ezer katonát tett ki (a számot illetően eltérőek az egyes történészek vélekedései), míg velük szemben legalább 40 ezer francia sorakozott fel (a franciák létszámát illetően is nagyon eltérőek a becslések: 30 ezertől egészen 100 ezerig terjednek a vélemények).

Ám akármelyik számot is fogadjuk el, a legtöbb történész egyetért abban, hogy legalább négyszeres volt a francia erőfölény. Ráadásul a franciák mellett szólt a helyismeret, illetve a nagy létszámú, jól felszerelt lovasság is. Az angolok erőssége a jól kiépített védelem volt és a nagy létszámú, legendásan gyors lövésekre képes és jól célzó íjász sereg. A brit íjászok percenként 12 vesszőt tudtak kilőni híres "english longbow" (angol hosszúíj) fegyvereikkel, ami a korszakban egyedülállónak számított. (forrás: Peter McLaren: Az angol íjászat a százéves háború alatt.) Az azincourt -i csata előtt is jól felkészültek az összecsapásra: úgy helyezkedtek el, hogy az előttük fekvő nyílt térséget végig „be tudják lőni” és az azon keresztül rohamozó franciákra gyilkos nyílzáport tudjanak zúdítani.

A csata váratlanul és szervezetlenül kezdődött, ugyanis a francia lovagok nem várták meg d”Albret parancsát, hanem önhatalmúlag kezdték meg rohamukat az angol állások ellen. A nemesi lovasroham azonban feltorlódott a cölöp-akadályoknál, ráadásul az esőzések miatt felázott talajon a többség elakadt és leesett lováról. A csatatéren több ezer lovas küszködött a sártengerben, miközben a szárnyakon elhelyezett angol íjászok tízezer szám zúdították nyilaikat a francia lovagokra. Óriási volt a pusztítás, a lovak elpusztultak, a gyalogossá váló nehéz-páncélzatú fegyveresek nehézkesen kecmeregtek a sárban. Ekkor a lovagok egy része visszavonult a csatatérről, egy másik része pedig közelharcba kezdett, hogy angol nemeseket ejtsen foglyul. (Bevett szokás volt ekkoriban a csatatereken nemesi foglyok ejtése, akikért később busás váltságdíjat lehetett kérni.)  Növelte a káoszt, hogy közben lovas-támogatás nélkül megindult a francia gyalogosroham is. Az angolok azonban ekkor is kitartottak: az íjászok kardot, fejszét ragadva szálltak szembe a franciákkal. A csatának ebben a szakaszában esett el a francia connétable (főparancsnok, királyi főlovász mester) Charles d’Albret is. A parancsnok halálát látva a francia sereg végül megfutamodott, így Európa számára megdöbbentő módon az alig 8-10 ezres brit haderő ronggyá verte a legalább 40 ezres francia sereget.

Az azincourt –i csatatéren 7-8 ezer francia lovag maradt holtan (köztük legalább száz herceg, gróf és báró), míg a britek alig 3-4 száz embert vesztettek csupán. Történelmi győzelem született tehát, mely bevonulhatott a „hihetetlen diadalok” sorába. A csatát követően egy francia lovascsapat még egy elkeseredett támadást indított az angol tábor ellen, de ez is kudarcba fulladt, ráadásul Henrik bosszúból lemészároltatta a francia foglyok jelentős részét. Az angolok ezt követően akadálytalanul jutottak el Calais –ba, ahol novemberben hajóra szállva győztes seregként tértek vissza Angliába.

A hadjárat folyományaként született meg 1420 –ban a Troyes –i egyezmény, mely elismerte az angol uralkodó igényét a francia trónra, de ennek érvényesítését VI. Károly leányával, Valois Katalinnal kötött házasságból születendő gyermekére hagyta. Bár V. Henrik két évvel később, váratlanul meghalt, a százéves háború 1428 –ban, alig 13 évvel az azincourti csata után folytatódott és legvégül francia győzelemmel zárult. Ám ennek dacára örökké emlékezetes maradt az a bizonyos 600 évvel ezelőtti megdöbbentő angol győzelem, Azincourt mezején.

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

 ***