A versek az emberi érzések olyan megfogalmazását, megélését és bemutatását teszik lehetővé, melyek ábrázolására más műfajok nem képesek. Szépséget közvetítenek, felkavarnak, meghatnak, elgondolkodtatnak, a valóságot különleges, művészi szemszögből láttatják úgy, ahogyan egyébként sosem érzékelnénk. Értéket visznek életünkbe, az örömök, boldog pillanatok mélyebb megélését és a sivár hétköznapok, fájdalmak könnyebb elviselését segítik. Röviden: verset olvasni jó.
DE melyek a legszebb magyar versek? Nyilván szubjektív, hogy ki mit tart szépnek. Elio Carletti szerint: "A szépség a részek olyan összessége, amelyhez nem kell semmit hozzátenni, sem elvenni belőle, sem bármit megváltoztatni." Kiindulópontként - és mivel bloggerként szabadon dönthetek most ebben a kérdésben - nézzük az én kedvenc költeményeimet. :-)
A szívemhez legközelebb álló magyar versek négy körbe sorolhatóak: az elsőt Petőfi költészete önmagában "alkotja", a maga letisztult naivitásában, ideáival, egyszerűségében. A második csoportot a nyugatosok jelentik, közülük is hárman: Ady Endre, Szabó Lőrinc és Babits Mihály, a harmadik kör egyedül József Attiláé és végül a negyedik körben a 60-as és 70-es évek költőóriása Pilinszky János szerepel. Ezt a felsorolást kiegészíti két, számomra sokat jelentő alkotó: Örkény István és Rejtő Jenő, akiket gyermekkoromtól nagyon szeretek.
Az öt legszebb magyar vers számomra: Pilinszky János, József Attila, Ady Endre, Szabó Lőrinc és Babits Mihály tollából íródott. Itt elolvashatóak, majd utánuk következik egy kis közízlés-felmérés arról, hogy olvasóim kit tekintenek a legszebb magyar versek megalkotójának. (21 költő közül választhattok. Ha nincs köztük kedvenced, akkor kommentben írd meg.) És most a költemények, kedvencek:
Pilinszky János: Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
***
József Attila: A legutolsó harcos
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja -
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok: lengetik
Világbelengõ, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekrõl ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát -
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlõ, lelkes lavinák.
Minden jövendõ tûz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengõ süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
***
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
***
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
***
Babits Mihály: Magamról
Nel mezzo...
No s megvagyok már. Lettem ami lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.
Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
szememet tépve, (e parányi gyomrot,
amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.
Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,
s nemes-rohadni napmagányt szerettem. -
No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.
Harmat Árpád Péter