A középkor első szakaszában, a VI. és a XIII. század között jelentős szerzetesi közösségek jöttek létre, melyek később rendekké váltak. Megszületésükkel kialakították a keresztény egyházszervezet máig megmaradt kettős szerkezetét: a világi papság és szerzetesi közösségek kettős struktúráját. Posztunk a szerzetesi életmóddal és a közösségek jellemzőivel foglalkozik. 

A kép forrása: meisterdrucke.uk

A kereszténység történetében közismerten fontos első állomások még az ókorhoz kötődnek, így a Milánói edictum (Krisztus után 313-ban) kiadása is, mely Constantinus (313-337) császárnak (és Licinus társcsászárnak) köszönhetően szabad vallásgyakorlatot adott a Római Birodalomnak, és ezzel az illegalitásból kiemelve, törvényes vallássá tette a kereszténységet. Ugyancsak fontos állomás volt a 325-ös Niceai zsinat, melyen a legfontosabb dogmák meghatározásával egységes vallássá tették a kereszténységet. Később mérföldkő lett a 380 -as esztendő is, amikor Theodosius császár már államvallás rangjára emelte a birodalom – akkorra kétségkívül – legnagyobb vallását. Ezen időszakban, nagyjából 300 és 600 közt alakult ki a keresztény egyházszervezet, és jött létre az egyház máig megmaradt kettős szerkezete (világi papok és szerzetesek) melynek ágait Róma püspöke, azaz a pápa kapcsolta össze.

A keresztény szerzetesrendeket sok szempont szerint lehet csoportosítani. Mindenekelőtt meg kell őket különböztetni a kereszténység főbb ágai alapján. Eszerint a katolikus szerzetesrendek a legjelentősebbek. Csak itt alakultak ki nagy, nemzetközileg is elterjedt, egységes szabályokra és irányításra épülő szerzetesrendek (például: bencések, ferencesek, piaristák stb.). Ráadásul a katolicizmuson belül alakultak ki egyedül olyan szerzetesi társulatok, amelyek nem csak a világtól elvonultan imádják Istent, hanem a társadalomban is dolgoznak.

A keresztény szerzetesség alapjai már a Kr.u. II. század hajnalán megjelentek. Az első ismert, Istennek szentelt életű aszkétákat, akik regula és fennhatóság nélkül éltek, Szent Jeromos remnuothoknak, Cassianus szarabaitoknak nevezte. Ők voltak az első ókeresztény szerzetesek, akikről – noha megnevezés nélkül – már Tamás evangéliuma is beszámol. Az első név szerint is ismert ókeresztények szerzetesek közül a legjelentősebbek: Johannes Cassianus (360-430), Cassiodorus (487-583), Szent Jeromos (340-420), Szent Ágoston (354-430) és Szent Kolumbán (543-615) A mai keresztény szerzetesség alapjai a 4. század elejéről, körülbelül 332-től erednek. A Remete Szent Antal, Pakhomiosz, valamint Cassianus által szervezett, a mai szerzetesrendektől igen eltérő remetekolóniákból fejlődtek ki ekkor az első szervezett rendek, méghozzá Egyiptomban. A keleti ortodox egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként Szent Baszileioszt tisztelik, míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent Benedek fellépésétől eredeztetik magukat. Hamar kialakult a szerzetesek világképe. Eszerint az általánosan, társadalmilag is elfogadott istentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak. A nyugalomban töltött évek az egyén tökéletesedését szolgálták. A keresztény rendek sokat fejlődtek az 1. évezredben. Többek között a rendek széles körében elfogadottá vált a három fogadalom betartása: tisztaság, engedelmesség és szegénység. Csuhájuk kötelén erre három csomó emlékezteti a szerzeteseket. Ezeken felül a kolostorok saját szabályzatot alkottak, amelyet szintén be kellett tartaniuk a tagoknak. A szerzetesi rendek jogi viszonya sokáig rendezetlen volt, és csak lassan alakult ki a monasztikus (zárt kolostori) önigazgatási rendszer. A pápák a rendek fontos támogatói lettek a 6-7. században, így ekkor több rend is közvetlenül a pápa irányítása alá került. Ez azt jelentette, hogy még az adott egyházmegye püspökének sem volt hatalma a rend felett. Az egyház szervezetének egyik legmagasabb rangjává nőtte ki magát az apát, vagyis zárdafőnök cím.

A kép forrása: LINK

keleti és nyugati rendek közötti eltérések a nagy egyházszakadás (1054) után váltak egyre jelentősebbé. Az egyházszakadás után a katolikus szerzetesrendek különböző szabályokat, célokat dolgoztak ki saját maguk számára. Ezek a szentnek tekintett feladatok, azonban gyakran fennakadtak a Vatikán szűrőjén, ugyanis a pápák minden egyes szerzetesrend szabályzatát külön engedélyhez kötötték. Így nem fordulhatott elő eretnek irányzat a kolostorokban. A kora középkortól kezdve egészen a reformáció időszakáig virágoztak a kolostorok, amelyek gyakran az állam hiányzó gondoskodását pótolták. Ezért aztán a vallási tartalom mellett sok ágra bomlott a szerzetesi mozgalom. Voltak akik a szegényeket segítették, voltak akik tanítottak, voltak akik betegeket ápoltak vagy harcoltak. Az egyre szélesebb területeken szerepet vállaló szerzetesek hamarosan elvilágiasodtak, és egyre távolabbra kerültek a vallásos hittől. Ezért a reformista eszmék erősen bírálták a rendeket, amelyeknek jó részét ekkor be is zárták. A sajátos célok és szabályok alapján vannak igazi rendek vagy más néven ordók, és egyszerű szerzetesi társulatok, amelyeket kongregációnak neveznek. Kialakultak női és férfi rendek, szemlélődő, tevékeny vagy vegyes kolostorok. Mégis a szerzetesrendeket leginkább két főbb csoportba lehet bontani: léteznek a koldulórendek és a monasztikus rendek (ezeken kívül pedig: remete-, kanonok-, lovag- és ispotályos rendek, lásd táblázatunkat)!

A katolikus egyház szerzetesrendjeinek közös vonása az evangéliumi tanácsok vállalása, a szegénység, tisztaság és az engedelmesség fogadalma által. Főleg az újabb alapítású rendek különleges hivatásukhoz még egy negyedik fogadalmat is tesznek, például az ifjúság nevelésére, a szegények felkarolására, az evangélium hirdetésére a pogányok között stb. A szerzetesi fogadalmak lényege, hogy a szerzetesek (katolikus hitük szerint) szabaddá váljanak Isten és embertársaik szolgálatára.

A szerzetesrendek és kongregációk döntő többségében hármas fogadalmat tesznek a testvérek/nővérek: Tisztaság (szüzesség) Szegénység (saját személyes vagyon hiánya) Engedelmesség (Istennel szemben, feljebbvalókkal szemben és az egyházzal szemben) Ezek mellett néhány rendben - az obszerváns (szemlélődő) rendek némelyikében - létezik hallgatási fogadalom is.

Mielőtt egy szerzetest felszentelnének (azaz végleges fogadalmat tenne), előbb át kell esnie egy rövidebb-hosszabb tanulási, beavatási szakaszon. A legtöbb rend esetében a következő lépcsőfokok léteznek: jelöltidő noviciátus szerzetesség. Ezek időtartama rendenként változhat (a jelöltidő általában 1-2 év, a noviciátus 2-3 év az esetek többségében). Bizonyos rendek esetében az utolsó (végleges) lépcsőnek is létezik egy "előszobája". Ezekben a rendekben a végleges szerzetesi fogadalom előtt még egy ideiglenes fogadalom is létezik, mely szintén változó időtartamú (pl. az irgalmas apácák a jelöltidő és a noviciátus után háromszor egy év ideiglenes fogadalmat tesznek, de a szatmári irgalmasok már csak egy hat éves ideiglenes fogadalmat, máshol ez 3, 4 vagy 5 év is lehet).

A szerzetesi rend országonként vagy régiókként rendtartományokba van szervezve, amelyeket a tartományfőnökség vezeti. A tartományfőnökség - és így a rendtartomány - élén egy tartományfőnök áll. Tisztségét a neve után álló OFM jelöli. Az egyszerű szerzetesek, valamint a tisztségvislők neve előtt is Fr., vagyis testvér (fráter) áll. A rendtartomány rendházakat, kolostorokat, plébániákat és különböző intézményeket működtethet. A legrangosabb intézmény az apátság, amelynek élén az apát áll. Egyéb tisztségek: prépost, perjel (prior).

A hét legjelentősebb korai szerzetesrend - bencések, ciszterciták, karthauziak, premontreiek, karmeliták, ferencesek, domonkosok voltak. Ezek bemutatása egy későbbi posztunkban várható (ha van érdeklődés).

Harmat Árpád

Felhasznált anyag:

• Szerzetesrendek története - tortenelemcikkek.hu, 2015.02.05.