A középkori Európa egyik legnagyobb és legerősebb állama egy szövetségkötés révén alakult ki, a kontinens keleti részén, Krevai unió néven, éppen ma 634 éve. A lengyelek és litvánok 1385-ben döntöttek az egyesülésről, átrajzolva Európa nagyhatalmi viszonyait. A történelmi oktatásában méltatlanul keveset emlegetett szerződés előzményei a korszak érdekes összefüggéseire világítanak rá.

A lengyelek ősei (polánok, viszlyánok, pomeránok, mazóvok, goplánok, lendzianok, mazurok, szlezánok) a IX. században telepedtek le a mai Lengyelország területein. I. Mieszko (960-992) egyesítette a törzseket, megalapította a Piast-házat és népével együtt felvette a kereszténységet. Fia Vitéz Boleszláv (ur.: 992-1025) kiterjesztette a Lengyel Királyság határait és megalapította a gnieznoi érsekséget. Ezt követően viharos évtizedek következtek (1025-1041), a lengyel állam történetében: anarchiába süllyedt, belső megosztottság illetve német és cseh támadások érték. A bajokon csak Vitéz Boleszláv unokája, I. Kázmér tudott úrrá lenni 1041 körül, mégpedig III. Henrik német-római császár segítségével. A Lengyel Királyság fővárosává ideiglenesen azt a Krakkót tette, mely addig sikeresen megúszta a külső támadásokat.

A XI. században újabb viharos idők következtek: trónharcok, testvár-háborúk osztották meg az országot (Zbigniew – III. Ferdeszájú Boleszláv küzdelmei), mely végül 8-10 kisebb fejedelemségre esett szét (pl.: Mazóvia, Szilézia, Kis-Lengyelország, Nagy-Lengyelország, Pomeránia, Kujávia). Ez volt a „területi széttagoltság kora” 1138 és 1300 között. Ebben a korszakban telepedett meg a lengyelek szomszédságában a Német Lovagrend (mely később súlyos konfliktusokba keveredett a Lengyel Királysággal) és ezekben az években zajlottak a tatárok elleni harcok is (1241).

Végül 1300-ban Lokietek Ulászló kujáviai (Közép-lengyelországi) fejedelem rendet és egységet teremtett kiűzte II. Vencel cseh király csapatait, majd 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Ezzel közel másfél évszázad után újra lett Lengyelországnak koronás fője. Ugyan ez az új lengyel állam sokkal kisebb volt, mint az 1000 és 1138 között (I. Mieszkó és III. Boleszláv uralkodási ideje közt) - hiszen nem tartalmazta északon Pomerániát, keleten Mazóviát, nyugaton pedig Pomerániát - mégis csak önálló királyságként „működhetett”. (Mazóvia önálló állam volt, Sziléziát a csehek birtokolták, Pomerániát pedig részben a brandenburgiak, részben a Német Lovagrend).

A Krevai Unió megszületése (1385)

Közben Kelet-Európában egy hatalmi átrendeződés zajlott: a Baltikum partjain élő litvánok erős államot hoztak létre a XIII. század közepén (Mindaugas fejedelem alatt), mely állam képes volt magát megvédeni mind az 1230-ban kialakuló új államtól (a Német Lovagrendtől), mind pedig a tatároktól és oroszoktól. Később Gediminas, nagyfejedelemséggé tette Litvániát és 1316 illetve 1341 között egészen a Fekete-tengerig terjesztette ki határait (legyőzve a kijevi fejedelem hadait). Ezzel új nagyhatalom született Európában, melynek fővárosa 1322-től Vilnius lett.

III. Kázmér, lengyel király

Lokietek Ulászló fia, III. Kázmér, aki 1333-ban lépett trónra, felismerte egy esetleges lengyel-litván unió előnyeit és egy ilyen módon létrejövő új birodalom hatalmas lehetőségeit. Tudatos bel-, és külpolitikával készítette elő tervét: egy olyan virágzó Lengyel Birodalom megszületését, mely – a litván egyesülésnek köszönhetően - keleten egészen a Dnyeperen túli vidékekig és Szmolenszkig, délen a Fekete-tengerig északon a Balti-tengerig, nyugaton pedig Sziléziáig nyújtózik. Bár Kázmér nem érhette meg ennek az álomnak a beteljesülését, óriási lépéseket tett azért, hogy utódai megvalósíthassák.

Kázmér megerősítette országát: létrehozta az országos irányító szerveket, a kancelláriát és a szejm vagy országgyűlés szervezetét illetve megalapította Lengyelország első egyetemét is Krakkóban. Ország építő tevékenysége 1359-ben hódításokkal is kiegészült: államához csatolta Halicsot. Érdemei közé tartozik még a lengyel jogrend írásba rögzítése, kővárak építtetése illetve egységes pénz a groszt (garas) bevezetése a Lengyel Királyságban. Bár Nagy Kázmér 1370-ben elhunyt - és vele kihalt a 963 óta hatalmon lévő Piast-dinasztia – az Anjou-házból származó (és Magyarországon uralkodó) Károly Róberttel megkötött alkuja értelmében a lengyel trónon unokaöccse, Anjou Nagy Lajos követhette, aki Nagy Kázmér nővérének (Erzsébetnek) és Károly Róbertnek volt a fia.

Nagy Lajosnak viszont nem született fia, így halála után egyik lánya, Hedvig került a lengyel trónra. Ekkor érkezett el az a történelmi pillanat, melyet Kázmér annyira várt: lehetőség adódott a virágzó és hatalmas litván állammal való szövetségre. 1385 augusztus 14-én Kreva városában (Litvániában) a lengyel és litván küldöttségek tagjai aláírták az úgynevezett Krevai Unió dokumentumát, mely egyetlen hatalmas államban egyesítette a Lengyel Királyságot és a Litván Nagyfejedelemséget. A szerződés rendelkezett arról is, hogy a 12 esztendős Hedvig (Jadviga) hivatalos házasságra lépjen a 29 éves Jogaila (Jagello) litván nagyfejedelemmel (akinek családja, a Jagelló dinasztia a Gediminas-ház oldalága volt). Az unió révén a litvánok vállalták a kereszténység (katolicizmus) felvételét és fejedelmük (Jogaila) II. Ulászló néven történő lengyel királlyá koronázását (felesége mellett társuralkodóként). Jogaila 1386 március 4-től egészen 1434 június 1-ig uralkodott a lengyel-litván állam felett (eleinte, 1399-ig feleségével közösen). Vele kezdődött meg a lengyel történelem Jagelló korszakának két évszázada (1572-ig), mely a lengyel állam virágzását hozta.

A grünwaldi csata (1410)

A lengyel-litván unió első nagy próbatétele 1410-ben következett el, amikor háborúba keveredett a Német Lovagrend államával. A korszak egyik legnagyobb összecsapásában, a grünwaldi csatában, 1410 július 15-én a lengyelek és litvánok legyőzték a lovagrend csapatait (annak dacára, hogy azokat brandenburgi seregek is segítették). A lengyelek 30-32 ezer katonával, a lovagrend csapatai pedig 27-29 ezer harcossal vonultak fel a hadszíntérre. Az egyértelmű lengyel diadal - mely a világtörténelem legnagyobb csatái közé is bekerült - Európa-szerte megnövelte a lengyel állam presztizsét. Később, 1454 és 1466 közt egy újabb háború zajlott a lengyelek és a lovagrend között, megint csak lengyel győzelemmel. (A háborúkat az 1. és 2. thorni béke zárta le 1411-ben és 1466-ban.) A sikeres lengyel-litván együttműködést 1569-ben a lublini unió újra megerősítette (nemzetközösséggé váltak). Ami a Német Lovagrend államát illeti: 1525-ben eltűnt a térképekről, kisebbik része Porosz Hercegség néven működött tovább (és 1618-ban Brandenburghoz került), másik része pedig (a későbbi észt lett terület) átalakult a Livóniai Kardtestvérek államává, majd Kurlandi Hercegséggé, mely 1583-ban felosztva, svéd és lengyel, végül 1721-től orosz birtokká vált. (A lovagrend Németországba települt.)

Hanyatlás korszaka

Lengyelország fénykora először a Jagelló-dinasztia kihalásával tört meg 1572-ben, amikortól a lengyel nemesség fokozatos túlhatalmának kora kezdődött (Pacta Conventa – 1573). A lengyel nagyhatalom utolsó fellángolására Báthory István lengyel uralkodóvá koronázása után került sor. Az összesen 11 évig (1586-ig) hatalmon lévő Báthory alatt a lengyelek legyőzték az oroszokat a livóniai háborúban (1558-1583). Később viszont a lassú hanyatlás következett, a „lengyel nemesi köztársaság” válságba került: a szejm csak teljes egyetértésben hozhatott törvényt (ami szinte soha nem volt), az éppen aktuális királynak pedig szinte semmihez sem volt joga. A lengyel állam szinte működésképtelenné vált és az állandó széthúzás válságában élte mindennapjait.

A belső bajokhoz külpolitikai kudarcok társultak: II. János Kázmér alatt (1648-1668) Ukrajnában kozák felkelés kezdődött Bogdan Hmelnickij kozák hetman vezetésével, mégpedig 1648-1655 között. Az orosz cárság az ukrán lázadókat támogatta, az etnikai-vallási azonosság miatt, akárcsak a Krími tatár kánság. (A felkelésről Henryk Sienkiewitz írt regényt 1884-ben, melyből 1999-ben készült kitűnő lengyel történelmi film, Tűzzal-vassal címmel.) A konfliktus végül orosz-lengyel háborúvá fajult (1654-1667), melyben Alekszej (Romanov) cár aratott diadalt és az Andruszovoi békében Szmolenszk városát, illetve a Dnyeperen túli ukrán területeket elvehette Lengyelországtól. A háború alatt Svédország is támadta a lengyel államot - az 1655--1660 közti északi háború részeként, mely párhuzamosan zajlott a lengyel-orosz háborúval - és szintén jelentős területeket vett el Lengyelországtól. (Az északi háborúban a svédek egyeduralmat akartak elérni a Baltikumban, így a lengyelek mellett az oroszokkal és dánokkal is harcban álltak.)

A XVIII. század a térségben az Orosz Birodalom megerősödését és nagyhatalommá válását hozta. Az északi háborúban (1700-1721) Nagy Péter cár legyőzte a svédeket, így országa vitathatatlan módon Kelet-Európa vezető monarchiájává változott. A lengyel állam innentől kezdve egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe került az Orosz Birodalom irányába.

A későbbiekben (1721-1772 közt) az orosz uralkodók mind jobban beavatkoztak a lengyel belügyekbe. A XVIII. század utolsó harmadára a lengyel állam végzetesen meggyengült, így 1772 és 1795 közt a környező nagyhatalmak - kihasználva a lengyel állam belső széthúzásait és működésképtelenségét – felosztották az országot.

Lengyelország felosztásai: a vörös részek az oroszokhoz, a kék részek Ausztriához, a sárga részek Poroszországhoz kerültek

A hanyatlás kora kitartott a Napóleoni háborúk alatt is és csak a XX. századra ért véget a lengyelek számára. Ugyanakkor fontos kiemelni: a Lengyel Királyság hosszú virágkora – 1385 és 1572 között - sikerekben gazdag időkkel ajándékozta meg Európa egyik legerősebb akkori államát. Ez a bizonyos virágkor pedig a Krevai Unióval vette kezdetét, éppen ma 634 éve.

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad a posztot, keresd fel Facebook oldalunkat is!

2019.08.14.(14:33)