Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1969 -ben óriási sikerrel robbant a köztudatba egy szokatlan, francia, életrajzi ihletésű kalandregény, mely szinte rögtön az eladási listák élére került (és nem csak Franciaországban, hanem világszerte). Egy hihetetlen, de igaz történetet "mesélt el" egy emberről, aki 14 (azaz tizennégy) éven keresztül raboskodott Franciaország különböző börtöneiben, többek közt a rettegett, Dél-amerikai Ördög-szigeten. A férfit Henri Charriere -nek hívták és 1931 október 26 -án, épp 25. születésnapja előtt nem sokkal kezdte meg büntetése letöltését, aminek csak 1945 október 18 -án szökésével lett vége. Történetéről a könyv mellett nagy sikerű film is készült 1973-ban Pillangó címmel, Franklin J. Schaffner rendezésében és Steve McQueen főszereplésével.

Charriére hosszú rabságának elviselését nehezítette, hogy végig ártatlanul kellett szenvednie, hiszen valójában nem gyilkolta meg azt a párizsi kerítőt, akinek megölését a nyakába varrták. Bár kicsapongó életet élt és fiatal korától bűnözők vették körül, soha nem gyilkolt. Neve a párizsi alvilág "berkeiben" már a bírósági ítélet előtt is Pillangó (Papillon) volt, mert mellkasát egy pillangó formájú tetoválás díszítette. Élete, rabsága, szökései (mert abból több is volt) az egyik legizgalmasabb történet, amit valaha is olvastam.

Emlékszem, alig voltam 16, amikor 1989 -ben, édesapám javaslatára először vettem kézbe a Pillangót. Már az elején felkeltette érdeklődésemet három dolog (melyekről édesapámtól tudtam): 1. a történet valóban megtörtént, az író saját élményeit, kalandjait meséli el 2. a főhős nyolc alkalommal kísérelt meg szökést 14 éves börtönbüntetése alatt 3. Charriere éppen abban az évben hunyt el, amikor én megszülettem. (Hogy ez utóbbi érdekesség miért "izgatott" annyira akkoriban, már nem is tudom, de egy 16 éves kamasz számára valószínűleg minden olyan "egybeesésnek" lehet jelentősége, ami a felnőtteknél csak egy vállrándítást okoz.)

Belevetettem magam a könyvbe és alig 10 nap alatt elolvastam a két kötetre szétosztott 630 oldalt. Óriási hatást gyakorolt rám a sztori, emlékszem: hosszasan gondolkodtam fordulatain, majd sokat beszélgettem róla szüleimmel, barátaimmal. Évekkel később aztán újra elolvastam és az egyetem alatt harmadszor is. Nem tudtam megunni, mindig élmény volt számomra átélni a főhős kalandjait. Közben sikerült megnéznem a könyv 1973 -as, megfilmesített változatát is, Franklin J. Schaffner rendezésében és Steve McQueen főszereplésével. Furcsa volt látni mindazt, amit addig csak elképzeltem és bár McQueen nagyszerűt alakított, azért megállapítottam, hogy ez a történet csakis könyvben az igazi. Felnőttként -- de még huszonévesen -- aztán egy baráti beszélgetésen szóba került egy kérdés:

"ha bárkit választhatnál a világtörténelem valaha élt összes híres embere közül, hogy egy órára leüljön veled beszélgetni egy sör vagy kávé mellett és minden kérdésedre őszintén válaszolna, te kit választanál?" 

Jó kérdés, még ha semmi realitása sincs. A barátaim választásai között többször hallottam Napóleon, Nagy Sándor és Kossuth Lajos nevét, de előfordult Freddy Mercuri és Puskás Öcsi is. Én akkor pár perc gondolkodás után Henri Charriére nevét mondtam és úgy néztek rám, mint egy öt lábú borjúra. Bevallom a másik jelöltem egyébként John F. Kennedy volt (akitől megkérdeztem volna, hogy milyen tervei voltak elnöksége későbbi éveire, illetve szerinte ki ölte meg). Visszatérve a szitura: meglepte barátaimat választásom, mert többségük nem is tudta kiről van szó, akik meg tudták, nem értették miért találom annyira érdekesnek életútját. Pedig érdekes. Ezért ragadtam most klaviatúrát, hogy ezt megmutassam.

Henri Charriére története

Henri Charriére gyermekkorát egy Dél-franciaországi kisvárosban töltötte, de édesanyja korai halála után a flotta matróza, később pedig a párizsi alvilág oszlopos tagja lett. 18 és 25 éves kora között több kisebb-nagyobb stikli íródott neve mellé, viszont megtanult verekedni, szerzett egy feleséget és egy különleges tetoválást (amiről már ejtettem szót) és ami szokatlan gúnynevét is adta. A francia rendőrség látókörébe került, mint párizsi bűnöző. Kicsit féktelen életet élt, a 20-as évek Párizsában, melyről mi, magyarok leginkább Rejtő Jenő hihetetlenül szórakoztató regényeiből kaphatunk érzékletes leírásokat. Aztán egyszer csak, váratlanul, egy hónappal 25. születésnapja előtt letartóztatták. Rákentek egy gyilkosságot, mert egy-két mocskos párizsi zsaru számára kapóra jött zűrös múltja ahhoz, hogy sikerként tüntessenek fel egy gyilkossági ügyében lezárható nyomozást. A 25 éves párizsi suhanc életfogytig tartó szabadságvesztést kapott.

Azon az őszi napon, 1931 -ben Henri Charriére körül megfordult a világ: szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy egész hátralévő életét börtönökben kell majd leélni, ráadásul Franciaország legkegyetlenebb Dél-amerikai fegyenctelepein dolgozva. A franciák már az 1850-es évek óta küldtek rabokat Dél-amerikai gyarmataikra, az első transzportokat még III. Napóleon parancsára indították el. Az elviselhetetlenül forró klíma, a számtalan trópusi betegség, a brutális munkakörülmények, a kegyetlenkedő őrök és a rabok közti élet-halál harc együttesen tették pokollá a fegyenctelepeket. A rabok utakat építettek, fakivágással foglalkoztak és közben hullottak mint a legyek. Így ment ez 1852 -től 1945 -ig folyamatosan. (Később enyhült a helyzet, majd a világháborút követő években a telepeket felszámolták. Az utolsó fegyenctábort 1953 -ban szüntették meg.)

Charriére amint megérkezett, azonnal elhatározta: bármi áron, de meg fog szökni. A férfi kezdetben barátjával Louis Dega, pénzügyi csalóval raboskodott együtt (az első másfél évüket még Franciaországban töltötték le). Sok száz rabbal együtt érkeztek a franciák Dél-amerikai gyarmataira, Francia Guyanába, vagy más nevén Cayenne -be.  (Egyébként ez a Magyarországnyi terület ma is Franciaország birtoka - és ma is Francia Guyana a neve - tengerentúli megyeként kapcsolódik a gallok államához, csak éppen rabokat nem visznek már oda.)

Dél-Amerikában már a kezdet kezdetén megtanulta, hogy három dologra van szüksége az életben maradáshoz: pénzre, fegyverre és megbízható barátokra. (A pénzt egyébként a sok motozás miatt mindenki apró patronokban tartotta, melyet aztán a végbelükbe helyeztek fel.) Pillangónak -- nevezzük most már így -- volt pénze, akadtak barátai is, és nagyon jól verekedett, illetve rendelkezett fegyverrel is (egy borotva képében). A rabok nagyon gyakran vívtak egymással kés (vagy borotva) párbajt (többnyire a patronokba rejtett pénzekért) és ezekből az összecsapásokból többnyire az erősebb és tapasztaltabb került ki győztesen. Pillangónak  életerős fiatalként jó esélyei voltak a fennmaradásra és nagy tervének, a télaknak a véghezvitelére (télaknak hívták a szökést). Elég korán meg is próbálkozott vele, amikor a fegyenctelep kórházába juttatta magát és onnan az őrök figyelmének elterelésével -- néhány társsal -- kijutott a falon átmászva. A telep környékéről aztán elszigetelten élő európai leprások segítették továbbjutni, akik szörnyű betegségük ellenére jól bántak fele. Ám első szökése után két hónappal elfogták. Viszont két teljes hónapon keresztül szabadnak érezhette magát és majdnem eljutott Kolumbiáig.

Pillangó második szökése volt a legjelentősebb, ekkor már valóban eljutott Kolumbiába (2500 km -t tett meg) és hét hónapon keresztül nem is találták nyomát. Charriére gyakorlatilag az indiánok közt élt (egy törzs befogadta) egy eldugott földnyelven, a tengerparton, paradicsomi körülmények között. Volt itt felesége, szeretet vette körül és a természet szépsége. Gyöngyhalászattal foglalkozott, akárcsak az indiánok. Aztán megunta ezt is, hiányzott számára a civilizáció és vesztére továbbállt Kolumbia belső tájai felé. Újból elfogták és a kolumbiaiak kiadták a franciáknak. Büntetését a szigorított részlegben kellett letöltenie, mégpedig Francia Guyana partjai mentén fekvő börtön-szigetek egyikén, a Szent József szigeten. 

Pillangó később elszenvedte a lehető legsúlyosabb büntetést is, amit emberre csak kiszabhattak: a csendbörtönt. Ez volt a legpokolibb hely a világon, hiszen egy alig pár méteres cellába zárva teljes csendben kellett évekig raboskodnia a szigorított büntetést kapott elítélteknek, akik soha egy percre sem hagyhatták el zárkájukat. A smasszerek puha talpú, papucsszerű cipőkben mászkáltak és nem beszélhettek egy szót sem a rabokkal. Néma csöndben teltek a napok. Az ajtókon kis ablakokon adták be a vacak minőségű élelmet és vizet, a rabok szükségüket vödörbe végezhették, amit szintén naponta cseréltek. Ilyen körülmények közt ólomlábakon járt az idő: a rabok nagy része beleőrült a csendbe, az unalomba, a tétlen, időtlen bezártságba. Pillangó azonban kibírt 20 hónapot ilyen körülmények között is, mert testedzéseket csinált (oda-vissza lépkedett cellájában), lekötötte elméjét -- múltjának felidézésével -- és külső segítői vitamint jelentő kókuszt csempésztek be hozzá. Iszonyatos élni akarás munkált benne, mely nem engedte, hogy elhagyja magát, bár a végére nagyon közel járt már ő is ahhoz, hogy feladja és beleőrüljön az iszonyatos megpróbáltatásokba.

Pillangó és az őt alakító Steve McQueen

Charriére két alkalommal is megjárta a szigorítottat (mindkét alkalommal két évet lehúzva a szörnyű helyen) -- mert a kettő közt is megkísérelt egy szökést -- míg végül az Ördög-szigetre deportálták. Itt nyugalomban élhetett, saját kalyibában, őrök nélkül, hiszen az aprócska sziget rendhagyó börtönként működött: a rabok úgysem mehettek sehová, hiszen a szigetet meredek sziklafalak, cápák és óriási hullámok vették körül, a szárazföld pedig túl messze volt az átúszáshoz. Lehetetlenségnek tűnt tehát elmenekülni róla. Ám Pillangóban annyira erős volt a menekülési ösztön és a szabadság iránti vágy, hogy mégis megpróbálta a szökést élete kockáztatásával. Kókuszokkal teletömött zsákokra kötözte magát, majd a mélybe ugrott és a hullámzás a szárazföldre sodorta. (Előtte kifigyelte, hogy szabályos időközönként érkezett egy-egy nagyobb hullám, mely képes volt eltávolítani bármit a sziget partjaitól így jól időzítette ugrását.)

Pillangó utolsó szökése 1945 -ben végre teljes sikert hozott: eljutott Venezuelába és 14 év után szabad lehetett. Az ország fővárosában, Caracasban telepedett le, ahol éttermet nyitott és megházasodott, majd megírta emlékeit a Pillangó című könyvében. Charriére megélhette könyve világsikerét is, sőt 1973 -ban jelen lehetett az abból készült film forgatásain is. Könyve kiadásának intézése kapcsán élete utolsó éveiben még hazatérhetett Franciaországba. [forrás] Nem sokkal a film befejezése után, 1973 július 29-én halt meg torokrákban. Kivételes élete volt, szenvedésekkel, küzdelemmel, kalandokkal teli élettörténete. Könyvét mindenkinek szívből ajánlom.

Harmat Árpád Péter

2017.08.07.0:30