A híradásokban már hosszú ideje fordul elő rendszeresen Észak-Korea és annak diktátora Kim Dzsongun, aki atomprogramjával, nukleáris fegyvereivel és kísérleti atomrobbantásaival állandó fenyegetésben tartja két szomszédját: Dél-Koreát és Japánt, sőt közvetett módon az USA -t és az egész világot is. Legutóbb, szeptember harmadikán egy becslések szerint 160 kilotonnás atom-, vagy hidrogén bombát robbantott fel (felszín alatt). Összehasonlításul: Hirosimára 15 kilotonnás, Nagaszakira pedig 21 kilotonnás bombát dobtak az amerikaiak 1945 augusztus 6-án és 9-én.
A különböző kutatóállomások más-más erejűre becsülik a szeptemberi robbantás hatóerejét. A legelső mérésekből még 100 kilotonnára következtettek, majd az amerikaiak valószínűsíteni kezdték, hogy valójában 250 kilotonna lehetett. Végül a 160 kilotonnában maradt a legtöbb szakértő. (Az USA és Oroszország egyébként 20-50 megatonna közti - azaz 20-50 ezer kilotonnás bombákat is robbantott már. A Szovjetuniónál a rekord a "Cár-bomba" volt, mely 50 megatonnás erővel robbant 1961 október 30-án, Novaja Zemlja felett, az amerikaiaknál pedig a Castle Bravo a csúcs, mely 15 megatonnás pusztító detonációt csinált 1954 március 1-jén a Csendes-óceáni Marshall-szigeteken. Ez 60 -szor volt nagyobb az Észak-koreaiak szeptemberi bombájánál.)
A 25 millió lakosú (120 ezer km2-es) Észak-Koreában erős kommunista diktatúra van, szinte mindenki katonai szolgálatot lát el (így vagy úgy) ami miatt a világ egyik legnagyobb létszámú hadserege áll a diktátor, Kim Dzsong rendelkezésére. (Létszám terén az 5. legnagyobb a Földön.) Ugyanakkor nagy kérdés, hogy meddig megy el fenyegetéseivel és hová fajulhat a válság. Érdemes visszatekintenünk a kezdetekre: hogyan alakult ki a két Korea háborús konfliktusa?
Kim Dzsogun, katonái közt
Korea történelme
A Távol-keleten fekvő, Kína és Japán közé ékelődött, hazánknál két és félszer nagyobb Koreai-félszigeten a Krisztus utáni 7. században jött létre először egy Kínától elkülönülő önálló állam. Korea középkori történelmét két dinasztia határozta meg: a Korjol és a Csoszon dinasztia. Az előbbiről kapta nevét az ország, az utóbbi pedig 500 éven keresztül uralta a félszigetet, egészen 1910 –ig. Bezárkózó, világtól elzárt kultúra virágzott Koreában, melyet időről időre kínai vagy japán támadások értek. Végül 1910-ben a világhatalommá válás útjára lépő Japán véglegesen annektálta a félszigetet, azaz saját közigazgatási területének nyilvánította. A második világháború alatt azonban (1943-ban) a Japán ellen hadat viselő szövetségesek (USA, Anglia, Szovjetunió) kinyilvánították, hogy: Koreának vissza kell kapnia 1910 előtti teljes függetlenségét.
A koreai háború (1950-1953)
A második világháború alatt függetlenné váló Koreát 1945 –ben két nagyhatalom seregei szállták meg (a japánok elűzése közben): az északi részeket szovjetek csapatok, a félsziget déli részét pedig amerikaiak birtokolták. Ilyen módon már ekkor, 1945 nyarán kialakult Korea kettéosztottsága, amit a potsdami értekezlet foglalt írásba, amikor rögzítette, hogy a 38. szélességi körtől északra szovjet, délre pedig amerikai megszállási övezet jön létre. Később, 1948 májusában az amerikaiak által ellenőrzött délen, demokratikus választásokat tartottak és megalakult Dél-Korea első kormánya Li Szin Man vezetésével. (Li Szin Man 1960-ig volt Dél-Korea elnöke). Közben északon Kim Ir Szen kikiáltotta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, mely a szovjet mintájú kommunista egypártrendszer és diktatúra útján kezdte meg fennállását, személyi kultusszal övezve első vezetőjét. Kim Ir Szen közel fél évszázadon keresztül, 1948 –tól egészen 1994 –ig vezette Észak-Koreát.
A két frissen megalakult Korea közt a kezdetektől feszült volt a viszony. A háború elkerülhetetlennek látszott, főleg miután 1949 júniusában az amerikaiak kivonták csapataikat a félszigetről. Ekkor Kim Ir Szen megszerezte Kína és a sztálini Szovjetunió támogatását ahhoz, hogy megtámadja délt és kommunista vezetés mellett egyesítse Koreát. Mao Ce-tung konkrét katonai segítséget is ígért, Sztálin viszont „csak” technikai, ipari és „tanácsadói” támogatást tervezett adni. A harcok 1950 június 25 –én kezdődtek, amikor az északi hadsereg katonái átlépték a határt és megindultak Szöul felé.
kép forrása: hvg.hu
Szöul nagyon hamar elesett, mire az ENSZ Bt elítélte az agressziót és segítséget ígért a délnek. Az amerikaiak június 27-én Truman elnök utasítására jelentős erőket irányítottak Koreába, mely erők (főleg a 8. hadsereg) Puszanból kiindulva – és a félsziget középső részein Incshon közelében partra szállva (az északiak hátába kerülve) - visszaszorították a kommunista csapatokat. Az ellentámadásban a főszerepet a második világháború hőse, Douglas MacArthur tábornok játszotta. Válaszul Kína is katonákat küldött az északiak támogatására (kezdetben nem túl nagy számban). Az erőviszonyok kiegyenlítetté váltak, de 1950 szeptemberére az amerikaiak vissza tudták foglalni Szöult, majd átcsaptak északra és októberben bevették Phenjant is. Később az amerikai offenzíva tovább folytatódott és egy ponton már a kínai határt is elérte. Ezekben a hadműveletekben angol, ausztrál és új-zelandi katonák is részt vettek (a nemzetközösségi hadosztályt alkotva). A nagy déli offenzívára válaszul Kína fokozta erőinek nagyságát és 450 ezerre növelte Koreában harcoló hadserege létszámát (miközben másik félmillió katonáját vonta a határra). Ez a hatalmas haderő egyesülve a megmaradt 70 ezres északi hadsereggel újra megfordította a hadi-helyzetet és a nagyon keskeny legészakabb zónákba szorult északi csapatokra támaszkodva megkezdték az amerikaiak fokozatos visszaszorítását. Az alábbi térképen a háború 4 legfőbb stádiumát láthatjuk: a kiinduló állapotot, majd az északiak támadását (piros színnel), a nagy amerikai ellentámadást (kékkel jelölve) és a végső, mai állapotot, mely a kiinduló helyzethez hasonló..
Az amerikai katonák a rossz utánpótlási körülmények miatt nélkülözések közepette, a hideggel és az éhséggel küzdve kényszerültek a visszavonulásra. Végül 1950 december 6 -án a kínai és északi csapatok visszafoglalták Phenjant. Ezt követően 1951 elején már Szöul birtoklásáért folyt a harc, melyet az ENSZ csapatok 1951 március 15 -én szereztek meg. Az 1951 -es esztendő tavaszán (április-májusban) aztán a kínaiak több nagy offenzívát is indítottak dél felé, melyek sorra kifulladtak. Az év második felében már tárgyalások zajlottak a harc beszüntetéséről, de bizonyos, hadifoglyokat érintő kérdésekben nem tudtak megegyezni, így végül folytatódott a háború. Közben MacArthur többször is felvetette az atomfegyverek bevetésének javaslatát.
1952 -re a frontvonalak nagyjából az eredeti határvonalnál, a 38. szélességi kör mentén merevedtek meg és a harcokban a legfőbb kezdeményező fél többnyire Kína maradt. Délen az ENSZ csapatok erős védőállásokat építettek ki és az USA légiereje fölénybe került a félsziget fölött. Aztán 1953 márciusában meghalt Sztálin és utódja Hruscsov már inkább a megegyezés gondolatát támogatta Koreában. Végül megindultak a panmindzsoni tárgyalások. A fegyverszüneti egyezmény 1953 július 27 -én lépett érvénybe és a 38. szélességi fok mentén rögzítette a két Korea határát. Ettől északra és délre 2-2 kilométeres övezet alkotja (ma is) a demilitarizált övezetet, melyet lezártak és ahol egyik fél sem állomásoztathat katonai alakulatokat vagy fegyvereket. Mivel a határvonal jelenleg is alig 30 km -re húzódik a 10 millió lakosú (elővárosokkal együtt 25 milliós) Dél-koreai fővárostól, Szöultól, rendkívül sebezhetőnek tekinthető (miként az 52 milliós Dél-Korea egésze is). Emiatt napjainkban 37 ezres amerikai haderő állomásozik délen, saját védelmi rakétarendszerrel (THAAD), hogy megakadályozzon egy váratlan északi agressziót.
Ami a háborús veszteségeket illeti: a kommunista oldalon több mint 600 ezren, az Amerika vezette összefogásban pedig 170 ezren vesztették életüket. (Az USA 33 ezer, Dél-Korea 138 ezer, Anglia ezer halottat könyvelt el, míg Kína 400 ezer embert, Észak-Koreaának pedig 215 ezer katonája esett el.) A polgári áldozatok száma milliósra tehető. A háború után északon a Szovjetunió és Kína által támogatott kommunista diktatúra meggyökeresedett, délen pedig kezdetben diktatúrák váltották ugyan egymást, de idővel, az USA segítségével óriási gazdasági fejlődés kezdődött. Az 1990 -es évekre Dél-Korea már a világ legerősebb gazdaságai közé került.
Napjaink
Békekötés 1953 óta nincs a két Korea között, csupán fegyverszünet, melyet észak többször felfüggesztett már. Kim Ir Szen egészen 1994 -ig vezette Észak-Koreát, majd következett fia, Kim Dzsong Il az ország élén, aki 2011 decemberéig uralta a kommunista államot. Végül 2011 óta az unoka, Kim Dzsong Un lett Észak-Korea első embere, személyi kultusz és maradéktalan diktatúra közepette. (A család a "Kim" vezetéknevet használja, hiszen Koreában - miként nálunk is- a vezetéknév van elől.) Az idén 33 éves Észak-koreai diktátor nagy erőkkel fejleszti atomfegyvereit, melyekkel már képes csapást mérni Dél-Korea és Japán mellett a legtöbb ázsiai országra, illetve Csendes-óceáni szigetre is, köztük az amerikai haditengerészeti és vadászgép támaszpontként működő Guam szigetére. (A Hvaszong-12 -es rakétákkal mindez lehetséges.) Kim Dzsongun erőt akar felmutatni és elérni azt, hogy az USA ne merje kétségbe vonni állama legitimitását illetve féljen megtámadni Észak-Koreát. Bár az USA nem tervez ilyesmit, könnyen lehet, hogy éppen a sok erődemonstráló atomkísérlet miatt szerveződik majd nemzetközi összefogás a világbékére nagyon is veszélyes diktátor ellen.
Harmat Árpád Péter
2017.09.17.(00:20)