Magyarországon nagyon vegyes az emberek viszonya népünk történelméhez: vannak, akik csak a negatívumokat, vagyis kudarcokat és vereségeket látják, míg mások éppen ellenkezőleg, kizárólag dicsőségeinket veszik észre. Ám akármelyik végponton vagyunk is, kedvenc hősöket és történelmi alakokat mindenki fel tud sorolni. Több, mint ezer éves történelmünk ugyanis rengeteg büszkeségre okot adó "szereplőt" tud felmutatni. Érdemes végigtekinteni, a legkiemelkedőbbeken.

Elsőként magát Árpád-vezért kell megemlíteni, hiszen forrásaink és a bizánci iratok szerint ő volt első választott fejedelmünk, a honfoglalás legjelentősebb alakja. Bár életének részleteiről kevés biztosat tudunk és még hatalomra kerülésének, halálának körülményei is vitatottak, mégis csak ő tekinthető első nagy vezetőnknek. Árpád után Szent István a következő nagy történelmi alak krónikánkban, mert európai beilleszkedésünk megvalósítása és a keresztény Magyar Állam létrehozása az ő uralkodásához köthető. Az Árpád-házi királyok (és ellenkirályok) több mint huszas listáján aztán számtalan kiemelkedő uralkodót találunk. Közülük ötöt azonban mindenképp érdemes részletesebben is ismernünk: Szent Lászlót (ur.: 1077-1095), Könyves Kálmánt (ur.: 1095-1116), III. Bélát (ur.: 1172-1196), II. Andrást (ur.: 1205-1235), IV. Bélát (ur.: 1235-1270). Szent László és Kálmán voltak azok a középkori királyok, akik szigorú törvényekkel stabilizálták a Magyar Királyságot, III. Béla elévülhetetlen érdeme írásbeliség bevezetése az uralkodói hivatalokban, II. András az Aranybulla kiadója volt, IV. Béla pedig az ország újjáépítője, a tatárjárás után. 

Az Árpád-ház után következett a vegyes-házi uralkodók korszaka: Anjouk, Jagellók, Luxemburgiak, Habsburgok követték egymást a magyar trónon, miközben a Hunyadi család is egy időre kezébe kaparintotta a hatalmat. Ebben a több, mint két évszázadban (1308-1526 között) fontos történelmi szerepet játszott I. Károly (Károly Róbert), aki megállította az ország szétesését és újra virágzó országgá változtatta a Magyar Királyságot, Nagy Lajos, aki már hódítani is tudott és segítette a városok fejlődését, mi több, a céhes ipar megerősödését, illetve a Hunyadi család, akik megállították határainknál az oszmánokat.  Valódi példakép és sokaknál kedven történelmi alak Hunyadi János és fia Mátyás is. Mindketten sokat tettek boldogulásunkért. Hunyadi János a törökökkel szemben védte meg hazánkat, Mátyás pedig valódi európai nagyhatalommá tette királyságunkat. 

Aztán 1526 után egészen 1699 -ig zűrzavaros idők jöttek: "két császár szorongatta a magyart: a német és török, jobbról és balról". De még ekkor is születtek magyar hősök: Dobó István (Eger várának hős védelmezője 1552-ben), Nádasdy Ferenc (a nagy törökverő magyar hadvezér), Zrínyi Miklós (költő, bán és hadvezér) és több erdélyi fejedelem is: Báthori István, Bocskai István, Kemény János és persze II. Rákóczi Ferenc, aki Esze Tamással és legfőbb hadvezérével, Károlyi Sándorral küzdött a magyar önállóságért az 1703-ban kezdődő szabadságharcban. Kicsit árnyaltabb (vitatott) megítélésű ma már Thököly Imre - a nagy kurucvezér - alakja, mint ahogyan a török idők és a reformkor közti 130 esztendő is számtalan kérdéses megítélésű történelmi figurát tud felmutatni. Mária Teréziát például egyszerre szerettük és utáltuk, viszont Hadik András (1710-1790) hősies hadvezérként vezette a magyar huszárokat a porosz sereg ellen (egésze Berlinig) a Hétéves háborúban. 

Aztán következett a reformkor (1830-1848), mely újra bővelkedett a nagy hazafiakban, akik előrelátó és haladó gondolatokkal, tettekkel segítették az ország fejlődését. Gróf Széchenyi Istvánt (1791-1860) a legnagyobb magyarként minden tisztelet megillet, hiszen saját erőből, önként vállalt kötelezettségként kezdte meg a magyar gazdaság modernizálását (hajózás, utak, bankrendszer, Lánchíd, közlekedés, gyárak), miközben változásokat javasló írásaival lámpásként világította meg nemzetünk előtt a követendő utat. Petőfi Sándor gyönyörű, hazafias verseivel, Kossuth Lajos (1802-1894) pedig hosszú évek munkájával érte el a társadalmi átalakulás igényének közös kifejezését, majd nemzeti önrendelkezésünk elérésének vágyát. Az 1848/49 -es szabadságharc hősei életük árán is védelmezték kivívott jogainkat. A harcban Görgey Artúr állt csapataink élén, akit akkor is a legnagyobb magyar hadvezérek közt kell megemlítenünk, ha neve nem szerepelt az aradi vértanúk között. Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Sweidl József, Lázár Vilmos, Poltenberg Ernő, Aulich Lajos, Leiningen-Westerburg Károly, Láner György, Damjanich János, Knézics Károly, Török Ignác, Nagysándor József, Vécsey Károly. 

Következett a neoabszolutizmus, melynek felszámolása Deák Ferencnek és Andrássy Gyula grófnak volt köszönhető. Kiálltak érdekeinkért és kiharcoltak számunkra egy történelmi szerepünknek kijáró elismerést, az akkoriban elérhető legnagyobb fokú önrendelkezéssel. Elérkezett a kiegyezés és a nagy magyar példaképek más megközelítésbe kerültek. Eötvös József tekintélye és munkássága elismerésre méltóvá tette a dualizmus kezdetének kormánypolitikáját.

A későbbiekben vitatottabb történelmi alakok következtek: Tisza Kálmán, Tisza István, Károlyi Mihály, Apponyi Albert és Horthy Miklós ma is megosztják még a történészeket is, ugyanakkor Bethlen István konszolidációs politikáját akkor is elismerés illeti, ha még az ő 10 éves hivatali ideje sem volt mentes hibáktól, kudarcoktól. Közben a két világháború számtalan sikeres katonai vezetőt és hőst adott történelmünknek, akik közül a kisebb rendfokozatokban harcolók közül sajnos sokat elfelejtett a nemzeti emlékezet.

A szélsőséges politikai ideológiák, a nácizmus - kommunizmus súlyos nyomokat és sérüléseket hagytak a magyarság múltjában és nem éppen a nagy államférfiak megjelenésének kedveztek. Viszont 1956 hősei - Nagy Imre, Maléter Pál, Iván Kovács László, Pongrátz Gergely - tiszteletet érdemelnek, mert a reménytelenségben adták életüket a szabadságért. Aztán a rendszerváltás végre új fejezetet nyithatott olyan "előkészítők" munkássága nyomán, mint Bibó István, Németh Miklós vagy Göncz Árpád. 

És persze nem maradhatnak ki a legnagyobb magyarok közül a tudomány-művészet óriásai sem, például a 13 magyar Nobel díjas, akiknek nevét sok helyen meg sem említik az iskoláinkban: Lénárd Fülöp (1905-fizika), Bárány Róbert (1914-élettan), Zsigmondy Richárd (1925-kémia),  Szent-György Albert (1937-orvostudomány), Hevesy György (1943-kémia), Békésy György (1961-élettan), Wigner Jenő (1963-fizika), Gábor Dénes (1971-fizika), Elie Wiesel (1986-béke), Polányi John (1986-kémia), Oláh György (1994-kémia), Harsányi János (1994-közgazdaság), Kertész Imre (2002-irodalom). Illetve példaképeink a híres magyar feltalálók: például Neumann János, Bánki Donát, Rubik Ernő, Kandó Kálmán, Galamb József, Bolyai János, Szilárd Leó, Jedlik Ányos és még sokan mások, valamint költőóriásaink: József Attila, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Ady Endre és olyan sok fantasztikus író és más irodalmi alak, hogy képtelenség volna felsorolni is. 

Hősökben, nagy államférfiakban nincs tehát hiány történelmünkben, csakúgy mint sikerekben, diadalmakban, és nagy győzelmekben. Észrevenni a pozitívumokat ugyanúgy fontos, mint ismerni ezer éves, büszke krónikánkat. 

Harmat Árpád Péter

[Kommentekben várjuk, hogy történelmi alakjaink, hőseink, államférfijaink, hadvezéreink közül kinek ki a három legkedvesebb, akiket a legnagyobbaknak tart. Megnyitva a sort, a Jegyzettár blognál az első három: Szent István, Hunyadi János és Széchenyi István] 

2017.08.08.15:39

Talán sokaknak "megvan" a jelenet, amikor az Elfújta a szélben Rhett Butler (a filmben: Clark Gable) kioktatja a gőgös és háborút követelő gazdag déli ültetvényeseket arról, hogy gyárak és fejlett ipar nélkül bizony kevés esélyük lesz majd a győzelemre ha megkezdődik a polgárháború. Pusztán gőggel ugyanis nem lehet háborút nyerni. A déli rabszolgatartók majdnem szétszedték Butlert, pedig neki lett igaza. A déli konföderáció 1865 -re elvesztette a 4 éve tartó polgárháborút (Lee tábornok 1865 április 9-én tette le a fegyvert Appomatox mellett), a győztes északiak pedig felszámolták a korábbi, déli életformát. De milyen is volt a dél, melyet elfújt a történelem és háború szele?

Déli, konföderációs katonák

A világirodalom két végpont mentén ítélkezik az amerikai polgárháborúról és a déli berendezkedésről az egyik Harriet Beecher Stowe által 1852-ben megírt "Tamás bátya kunyhója", a másik pedig Margaret Mitchell, 1936-os világsikere, az "Elfújta a szél". Mindkét művet egy-egy hölgy írta és mindkettőt meg is filmesítették: az előbbit 1965 -ben, az utóbbit 1939-ben. Ám a különbségek az igazán fontosak: míg a "Tamás bátya kunyhója" démonizálja a déli rabszolgaságot, a feketék szenvedéseit és gyakori megkínzásait kiemelve (egy északon élő abolicionista szemszögéből), addig az "Elfújta a szél" sokkal árnyaltabban ábrázolja a konföderációban élő rabszolgák helyzetét, emberivé téve életmódjukat, pozitívumokat is megemlítve. Nyilván Mitchell dél nőként -- aki Atlantában született -- más rálátása volt "szülőhazája" múltjára.

Az Elfújta a szél egy különleges világot ábrázol, melyben az ültetvényesek gáláns lovagok, akik óvják hölgyeiket és államférfiakként igazgatják a kezükön lévő közösségek, rabszolgák, cselédek, fegyveresek, intézők életét. Ebben a világban a rabszolgák lojálisak uraikhoz, akik betegségeik idején ápolják őket és szállást, ételt, ellátást biztosítanak számukra. A történetben Tara élmunkása, Big Sam készségesen segít korábbi gazdájának úrhölgyén (Scarletten) és megmenti az útonállóktól, Scarlett anyja pedig a harcok előtt lelkiismeretesen ápolja rabszolgáit. (Nem beszélve a színes-bőrű, kedves öreg Mammy ról, aki valódi családtagként neveli az O'Hara lányokat.) Aztán a háború után a padlóra került, elszegényedett Scarletthez visszatérnek időközben felszabadított házi rabszolgái, hogy együtt küzdjenek az életben maradásért. Mindez arra utal, hogy Mitchell egy másik Délt tár elénk, melyben szoros és pozitív kapcsolat létezett rabszolgák és uraik között. Nyilván a valóság, valahol a két végpont között létezett: biztosan számos példa akadt a Michelli idillre is, de nagyon sok kegyetlenség is előfordulhatott, amikor a rabszolgatartók kényük-kedvük szerint korbácsoltatták meg a neki kiszolgáltatottakat.

Érdekes a polgárháború bemutatásának kettőssége is. Az európai közgondolkodás és történelemtanítás egyértelmű a kérdésben: "a rabszolgaság helytelen, így a Dél rendszere kegyetlen és elítélendő volt, vagyis a jók és rosszak küzdelme zajlott a polgárháborúban". Ebben a megközelítésben árnyalatoknak nincs helye, ám mégis fontos lenne az objektivitás. A szürke egyenruhás déliek valójában heroikus küzdelmet vívtak a háború közepétől már minden téren fölényt élvező, jelentős túlerőben lévő, keki egyenruhás, északi jenkikkel szemben. Amikor már fele annyian voltak, kifogyva lőszerből, élelemből, utánpótlásból, még mindig harcoltak régi életformájuk védelmében. A feketék pedig segítették a küzdelmet: utakat építettek, lőszert hordtak, sáncokat emeltek.

Emlékszem, gyermekként valahogy mindig a délieknek szurkoltam, amikor polgárháborús filmeket láttam és ilyen témájú könyveket olvastam. Mindig az esélytelenebb, de elszántabb szürke csapat tűnt szimpatikusabbnak számomra. Amellett tetszett Jesse James alakja is, akit az amerikai Rózsa Sándorként lehetett felfogni, hiszen akárcsak a magyar betyár az 1848 -as szabadságharcban, úgy ő is az 1864-65 -ös polgárháborúban harcot vívott "hazája" ellenségeivel. Mindketten banditák voltak és koruk hősnek kikiáltott alakjai, miközben mindkettejüket lázadóknak tartották. 

Az amerikai polgárháború után a dél átalakult: a rabszolgákat felszabadították és a feketék tömegével kerültek utcára, képesítés, munkalehetőség illetve szállás nélkül. Elvették, ami megtetszett nekik, így a bűnözés komoly méreteket öltött. A déli fehérek maguk és asszonyaik védelmében megalakították a feketéket féken tartó Ku-Klux-Klant, mely kezdetben a szándékosan tétlen hatóságok feladatait vette át. Idővel a szervezet egy fajgyűlölő csoportosulássá vált és néhány évtizeden belül a gyűlölet szimbóluma lett. 

Az Elfújta a szél által megjelenített Dél eltűnt életformájával, ideáival, szokásaival és értékrendjével együtt, maga után hagyva a ma délen élők szívében még meglévő harciasságot, fegyverviselést és hazaszeretetet (és sajnos nyomokban a feketék lebecsülését is). 

Harmat Árpád Péter

2017.08.07.14:02. 

Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1969 -ben óriási sikerrel robbant a köztudatba egy szokatlan, francia, életrajzi ihletésű kalandregény, mely szinte rögtön az eladási listák élére került (és nem csak Franciaországban, hanem világszerte). Egy hihetetlen, de igaz történetet "mesélt el" egy emberről, aki 14 (azaz tizennégy) éven keresztül raboskodott Franciaország különböző börtöneiben, többek közt a rettegett, Dél-amerikai Ördög-szigeten. A férfit Henri Charriere -nek hívták és 1931 október 26 -án, épp 25. születésnapja előtt nem sokkal kezdte meg büntetése letöltését, aminek csak 1945 október 18 -án szökésével lett vége. Történetéről a könyv mellett nagy sikerű film is készült 1973-ban Pillangó címmel, Franklin J. Schaffner rendezésében és Steve McQueen főszereplésével.

Charriére hosszú rabságának elviselését nehezítette, hogy végig ártatlanul kellett szenvednie, hiszen valójában nem gyilkolta meg azt a párizsi kerítőt, akinek megölését a nyakába varrták. Bár kicsapongó életet élt és fiatal korától bűnözők vették körül, soha nem gyilkolt. Neve a párizsi alvilág "berkeiben" már a bírósági ítélet előtt is Pillangó (Papillon) volt, mert mellkasát egy pillangó formájú tetoválás díszítette. Élete, rabsága, szökései (mert abból több is volt) az egyik legizgalmasabb történet, amit valaha is olvastam.

Emlékszem, alig voltam 16, amikor 1989 -ben, édesapám javaslatára először vettem kézbe a Pillangót. Már az elején felkeltette érdeklődésemet három dolog (melyekről édesapámtól tudtam): 1. a történet valóban megtörtént, az író saját élményeit, kalandjait meséli el 2. a főhős nyolc alkalommal kísérelt meg szökést 14 éves börtönbüntetése alatt 3. Charriere éppen abban az évben hunyt el, amikor én megszülettem. (Hogy ez utóbbi érdekesség miért "izgatott" annyira akkoriban, már nem is tudom, de egy 16 éves kamasz számára valószínűleg minden olyan "egybeesésnek" lehet jelentősége, ami a felnőtteknél csak egy vállrándítást okoz.)

Belevetettem magam a könyvbe és alig 10 nap alatt elolvastam a két kötetre szétosztott 630 oldalt. Óriási hatást gyakorolt rám a sztori, emlékszem: hosszasan gondolkodtam fordulatain, majd sokat beszélgettem róla szüleimmel, barátaimmal. Évekkel később aztán újra elolvastam és az egyetem alatt harmadszor is. Nem tudtam megunni, mindig élmény volt számomra átélni a főhős kalandjait. Közben sikerült megnéznem a könyv 1973 -as, megfilmesített változatát is, Franklin J. Schaffner rendezésében és Steve McQueen főszereplésével. Furcsa volt látni mindazt, amit addig csak elképzeltem és bár McQueen nagyszerűt alakított, azért megállapítottam, hogy ez a történet csakis könyvben az igazi. Felnőttként -- de még huszonévesen -- aztán egy baráti beszélgetésen szóba került egy kérdés:

"ha bárkit választhatnál a világtörténelem valaha élt összes híres embere közül, hogy egy órára leüljön veled beszélgetni egy sör vagy kávé mellett és minden kérdésedre őszintén válaszolna, te kit választanál?" 

Jó kérdés, még ha semmi realitása sincs. A barátaim választásai között többször hallottam Napóleon, Nagy Sándor és Kossuth Lajos nevét, de előfordult Freddy Mercuri és Puskás Öcsi is. Én akkor pár perc gondolkodás után Henri Charriére nevét mondtam és úgy néztek rám, mint egy öt lábú borjúra. Bevallom a másik jelöltem egyébként John F. Kennedy volt (akitől megkérdeztem volna, hogy milyen tervei voltak elnöksége későbbi éveire, illetve szerinte ki ölte meg). Visszatérve a szitura: meglepte barátaimat választásom, mert többségük nem is tudta kiről van szó, akik meg tudták, nem értették miért találom annyira érdekesnek életútját. Pedig érdekes. Ezért ragadtam most klaviatúrát, hogy ezt megmutassam.

Henri Charriére története

Henri Charriére gyermekkorát egy Dél-franciaországi kisvárosban töltötte, de édesanyja korai halála után a flotta matróza, később pedig a párizsi alvilág oszlopos tagja lett. 18 és 25 éves kora között több kisebb-nagyobb stikli íródott neve mellé, viszont megtanult verekedni, szerzett egy feleséget és egy különleges tetoválást (amiről már ejtettem szót) és ami szokatlan gúnynevét is adta. A francia rendőrség látókörébe került, mint párizsi bűnöző. Kicsit féktelen életet élt, a 20-as évek Párizsában, melyről mi, magyarok leginkább Rejtő Jenő hihetetlenül szórakoztató regényeiből kaphatunk érzékletes leírásokat. Aztán egyszer csak, váratlanul, egy hónappal 25. születésnapja előtt letartóztatták. Rákentek egy gyilkosságot, mert egy-két mocskos párizsi zsaru számára kapóra jött zűrös múltja ahhoz, hogy sikerként tüntessenek fel egy gyilkossági ügyében lezárható nyomozást. A 25 éves párizsi suhanc életfogytig tartó szabadságvesztést kapott.

Azon az őszi napon, 1931 -ben Henri Charriére körül megfordult a világ: szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy egész hátralévő életét börtönökben kell majd leélni, ráadásul Franciaország legkegyetlenebb Dél-amerikai fegyenctelepein dolgozva. A franciák már az 1850-es évek óta küldtek rabokat Dél-amerikai gyarmataikra, az első transzportokat még III. Napóleon parancsára indították el. Az elviselhetetlenül forró klíma, a számtalan trópusi betegség, a brutális munkakörülmények, a kegyetlenkedő őrök és a rabok közti élet-halál harc együttesen tették pokollá a fegyenctelepeket. A rabok utakat építettek, fakivágással foglalkoztak és közben hullottak mint a legyek. Így ment ez 1852 -től 1945 -ig folyamatosan. (Később enyhült a helyzet, majd a világháborút követő években a telepeket felszámolták. Az utolsó fegyenctábort 1953 -ban szüntették meg.)

Charriére amint megérkezett, azonnal elhatározta: bármi áron, de meg fog szökni. A férfi kezdetben barátjával Louis Dega, pénzügyi csalóval raboskodott együtt (az első másfél évüket még Franciaországban töltötték le). Sok száz rabbal együtt érkeztek a franciák Dél-amerikai gyarmataira, Francia Guyanába, vagy más nevén Cayenne -be.  (Egyébként ez a Magyarországnyi terület ma is Franciaország birtoka - és ma is Francia Guyana a neve - tengerentúli megyeként kapcsolódik a gallok államához, csak éppen rabokat nem visznek már oda.)

Dél-Amerikában már a kezdet kezdetén megtanulta, hogy három dologra van szüksége az életben maradáshoz: pénzre, fegyverre és megbízható barátokra. (A pénzt egyébként a sok motozás miatt mindenki apró patronokban tartotta, melyet aztán a végbelükbe helyeztek fel.) Pillangónak -- nevezzük most már így -- volt pénze, akadtak barátai is, és nagyon jól verekedett, illetve rendelkezett fegyverrel is (egy borotva képében). A rabok nagyon gyakran vívtak egymással kés (vagy borotva) párbajt (többnyire a patronokba rejtett pénzekért) és ezekből az összecsapásokból többnyire az erősebb és tapasztaltabb került ki győztesen. Pillangónak  életerős fiatalként jó esélyei voltak a fennmaradásra és nagy tervének, a télaknak a véghezvitelére (télaknak hívták a szökést). Elég korán meg is próbálkozott vele, amikor a fegyenctelep kórházába juttatta magát és onnan az őrök figyelmének elterelésével -- néhány társsal -- kijutott a falon átmászva. A telep környékéről aztán elszigetelten élő európai leprások segítették továbbjutni, akik szörnyű betegségük ellenére jól bántak fele. Ám első szökése után két hónappal elfogták. Viszont két teljes hónapon keresztül szabadnak érezhette magát és majdnem eljutott Kolumbiáig.

Pillangó második szökése volt a legjelentősebb, ekkor már valóban eljutott Kolumbiába (2500 km -t tett meg) és hét hónapon keresztül nem is találták nyomát. Charriére gyakorlatilag az indiánok közt élt (egy törzs befogadta) egy eldugott földnyelven, a tengerparton, paradicsomi körülmények között. Volt itt felesége, szeretet vette körül és a természet szépsége. Gyöngyhalászattal foglalkozott, akárcsak az indiánok. Aztán megunta ezt is, hiányzott számára a civilizáció és vesztére továbbállt Kolumbia belső tájai felé. Újból elfogták és a kolumbiaiak kiadták a franciáknak. Büntetését a szigorított részlegben kellett letöltenie, mégpedig Francia Guyana partjai mentén fekvő börtön-szigetek egyikén, a Szent József szigeten. 

Pillangó később elszenvedte a lehető legsúlyosabb büntetést is, amit emberre csak kiszabhattak: a csendbörtönt. Ez volt a legpokolibb hely a világon, hiszen egy alig pár méteres cellába zárva teljes csendben kellett évekig raboskodnia a szigorított büntetést kapott elítélteknek, akik soha egy percre sem hagyhatták el zárkájukat. A smasszerek puha talpú, papucsszerű cipőkben mászkáltak és nem beszélhettek egy szót sem a rabokkal. Néma csöndben teltek a napok. Az ajtókon kis ablakokon adták be a vacak minőségű élelmet és vizet, a rabok szükségüket vödörbe végezhették, amit szintén naponta cseréltek. Ilyen körülmények közt ólomlábakon járt az idő: a rabok nagy része beleőrült a csendbe, az unalomba, a tétlen, időtlen bezártságba. Pillangó azonban kibírt 20 hónapot ilyen körülmények között is, mert testedzéseket csinált (oda-vissza lépkedett cellájában), lekötötte elméjét -- múltjának felidézésével -- és külső segítői vitamint jelentő kókuszt csempésztek be hozzá. Iszonyatos élni akarás munkált benne, mely nem engedte, hogy elhagyja magát, bár a végére nagyon közel járt már ő is ahhoz, hogy feladja és beleőrüljön az iszonyatos megpróbáltatásokba.

Pillangó és az őt alakító Steve McQueen

Charriére két alkalommal is megjárta a szigorítottat (mindkét alkalommal két évet lehúzva a szörnyű helyen) -- mert a kettő közt is megkísérelt egy szökést -- míg végül az Ördög-szigetre deportálták. Itt nyugalomban élhetett, saját kalyibában, őrök nélkül, hiszen az aprócska sziget rendhagyó börtönként működött: a rabok úgysem mehettek sehová, hiszen a szigetet meredek sziklafalak, cápák és óriási hullámok vették körül, a szárazföld pedig túl messze volt az átúszáshoz. Lehetetlenségnek tűnt tehát elmenekülni róla. Ám Pillangóban annyira erős volt a menekülési ösztön és a szabadság iránti vágy, hogy mégis megpróbálta a szökést élete kockáztatásával. Kókuszokkal teletömött zsákokra kötözte magát, majd a mélybe ugrott és a hullámzás a szárazföldre sodorta. (Előtte kifigyelte, hogy szabályos időközönként érkezett egy-egy nagyobb hullám, mely képes volt eltávolítani bármit a sziget partjaitól így jól időzítette ugrását.)

Pillangó utolsó szökése 1945 -ben végre teljes sikert hozott: eljutott Venezuelába és 14 év után szabad lehetett. Az ország fővárosában, Caracasban telepedett le, ahol éttermet nyitott és megházasodott, majd megírta emlékeit a Pillangó című könyvében. Charriére megélhette könyve világsikerét is, sőt 1973 -ban jelen lehetett az abból készült film forgatásain is. Könyve kiadásának intézése kapcsán élete utolsó éveiben még hazatérhetett Franciaországba. [forrás] Nem sokkal a film befejezése után, 1973 július 29-én halt meg torokrákban. Kivételes élete volt, szenvedésekkel, küzdelemmel, kalandokkal teli élettörténete. Könyvét mindenkinek szívből ajánlom.

Harmat Árpád Péter

2017.08.07.0:30 

Ha az írásról, olvasásról, intellektuális hobbikról van szó, az emberek egy része "csak" konkrét, jól körülhatárolható és bizonyos területhez kapcsolódó dolgok iránt érdeklődik és ritkán, vagy egyáltalán nem szokott más "irányokba" elkalandozni. Vannak például, akik filmekkel, mások politikával, sokan sportokkal, műszaki dolgokkal, vagy éppen gasztro témákkal, művészetekkel foglalkoznak és ilyen tárgykörben is írnak vagy olvasnak. Aztán akadnak olyanok is, akiket nagyon sok minden érdekel, ők azok, akik mindent elolvasnak, ami csak a kezük ügyébe kerül. Mivel én is ilyen vagyok, blogom elindításakor komoly gondba kerültem a név kiválasztását illetően, hiszen tudtam: sok mindennel akarok majd foglalkozni. Bár fő érdeklődési területem a történelem -- ezzel is foglalkozom főállásomban, hisz történelmet tanítok -- de érdekelnek még a könyvek, a filmek, a világpolitika, a művészetek, a tudomány, a csillagászat, a sportok, a hadászat, az irodalom, a versek, a zene és még vagy ezer más dolog is. Így hosszas gondolkodás után úgy döntöttem: a "jegyzettár" nevet választom, mert sok témában tervezek majd jegyzeteket készíteni és bármilyen más név elkötelezne, orientálna, kategorizálna és korlátozna valamilyen irányba.

Posztjaim közt nyilván a történelem lesz majd túlsúlyban, mert ez a tudomány áll a szívemhez legközelebb és 5 honlapon is a történettudománnyal foglalkozom. Ezek: tortenelemcikkek.hu, tortenelemklub.com, törtenelem blog, töriklub blog, háborúk blog, illetve édesapámmal helytörténeti portált is működtetünk: lokálpatrióták címmel. Honlapjaim listája a blog jobb oldalán található, "ahová még írok" címszó alatt. Bővebben rólam itt olvashatsz.

Szeretnék majd írni könyvekről, filmekről, történelmi alakokról, hősökről, eseményekről, tanításról, tanulásról, közéletről, sportról, napjaink problémáiról, munkáról, családról, mindenről. Aztán, hogy mi valósul meg ebből, az már más kérdés. � De új blogom -- a sokadik -- ezennel elindult és én bízom abban, hogy érdekes témákat tudok majd "szállítani".

Harmat Árpád Péter 

2017.08.06.(20.00)