Magyarországon nagyon vegyes az emberek viszonya népünk történelméhez: vannak, akik csak a negatívumokat, vagyis kudarcokat és vereségeket látják, míg mások éppen ellenkezőleg, kizárólag dicsőségeinket veszik észre. Ám akármelyik végponton vagyunk is, kedvenc hősöket és történelmi alakokat mindenki fel tud sorolni. Több, mint ezer éves történelmünk ugyanis rengeteg büszkeségre okot adó "szereplőt" tud felmutatni. Érdemes végigtekinteni, a legkiemelkedőbbeken.

Elsőként magát Árpád-vezért kell megemlíteni, hiszen forrásaink és a bizánci iratok szerint ő volt első választott fejedelmünk, a honfoglalás legjelentősebb alakja. Bár életének részleteiről kevés biztosat tudunk és még hatalomra kerülésének, halálának körülményei is vitatottak, mégis csak ő tekinthető első nagy vezetőnknek. Árpád után Szent István a következő nagy történelmi alak krónikánkban, mert európai beilleszkedésünk megvalósítása és a keresztény Magyar Állam létrehozása az ő uralkodásához köthető. Az Árpád-házi királyok (és ellenkirályok) több mint huszas listáján aztán számtalan kiemelkedő uralkodót találunk. Közülük ötöt azonban mindenképp érdemes részletesebben is ismernünk: Szent Lászlót (ur.: 1077-1095), Könyves Kálmánt (ur.: 1095-1116), III. Bélát (ur.: 1172-1196), II. Andrást (ur.: 1205-1235), IV. Bélát (ur.: 1235-1270). Szent László és Kálmán voltak azok a középkori királyok, akik szigorú törvényekkel stabilizálták a Magyar Királyságot, III. Béla elévülhetetlen érdeme írásbeliség bevezetése az uralkodói hivatalokban, II. András az Aranybulla kiadója volt, IV. Béla pedig az ország újjáépítője, a tatárjárás után. 

Az Árpád-ház után következett a vegyes-házi uralkodók korszaka: Anjouk, Jagellók, Luxemburgiak, Habsburgok követték egymást a magyar trónon, miközben a Hunyadi család is egy időre kezébe kaparintotta a hatalmat. Ebben a több, mint két évszázadban (1308-1526 között) fontos történelmi szerepet játszott I. Károly (Károly Róbert), aki megállította az ország szétesését és újra virágzó országgá változtatta a Magyar Királyságot, Nagy Lajos, aki már hódítani is tudott és segítette a városok fejlődését, mi több, a céhes ipar megerősödését, illetve a Hunyadi család, akik megállították határainknál az oszmánokat.  Valódi példakép és sokaknál kedven történelmi alak Hunyadi János és fia Mátyás is. Mindketten sokat tettek boldogulásunkért. Hunyadi János a törökökkel szemben védte meg hazánkat, Mátyás pedig valódi európai nagyhatalommá tette királyságunkat. 

Aztán 1526 után egészen 1699 -ig zűrzavaros idők jöttek: "két császár szorongatta a magyart: a német és török, jobbról és balról". De még ekkor is születtek magyar hősök: Dobó István (Eger várának hős védelmezője 1552-ben), Nádasdy Ferenc (a nagy törökverő magyar hadvezér), Zrínyi Miklós (költő, bán és hadvezér) és több erdélyi fejedelem is: Báthori István, Bocskai István, Kemény János és persze II. Rákóczi Ferenc, aki Esze Tamással és legfőbb hadvezérével, Károlyi Sándorral küzdött a magyar önállóságért az 1703-ban kezdődő szabadságharcban. Kicsit árnyaltabb (vitatott) megítélésű ma már Thököly Imre - a nagy kurucvezér - alakja, mint ahogyan a török idők és a reformkor közti 130 esztendő is számtalan kérdéses megítélésű történelmi figurát tud felmutatni. Mária Teréziát például egyszerre szerettük és utáltuk, viszont Hadik András (1710-1790) hősies hadvezérként vezette a magyar huszárokat a porosz sereg ellen (egésze Berlinig) a Hétéves háborúban. 

Aztán következett a reformkor (1830-1848), mely újra bővelkedett a nagy hazafiakban, akik előrelátó és haladó gondolatokkal, tettekkel segítették az ország fejlődését. Gróf Széchenyi Istvánt (1791-1860) a legnagyobb magyarként minden tisztelet megillet, hiszen saját erőből, önként vállalt kötelezettségként kezdte meg a magyar gazdaság modernizálását (hajózás, utak, bankrendszer, Lánchíd, közlekedés, gyárak), miközben változásokat javasló írásaival lámpásként világította meg nemzetünk előtt a követendő utat. Petőfi Sándor gyönyörű, hazafias verseivel, Kossuth Lajos (1802-1894) pedig hosszú évek munkájával érte el a társadalmi átalakulás igényének közös kifejezését, majd nemzeti önrendelkezésünk elérésének vágyát. Az 1848/49 -es szabadságharc hősei életük árán is védelmezték kivívott jogainkat. A harcban Görgey Artúr állt csapataink élén, akit akkor is a legnagyobb magyar hadvezérek közt kell megemlítenünk, ha neve nem szerepelt az aradi vértanúk között. Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Sweidl József, Lázár Vilmos, Poltenberg Ernő, Aulich Lajos, Leiningen-Westerburg Károly, Láner György, Damjanich János, Knézics Károly, Török Ignác, Nagysándor József, Vécsey Károly. 

Következett a neoabszolutizmus, melynek felszámolása Deák Ferencnek és Andrássy Gyula grófnak volt köszönhető. Kiálltak érdekeinkért és kiharcoltak számunkra egy történelmi szerepünknek kijáró elismerést, az akkoriban elérhető legnagyobb fokú önrendelkezéssel. Elérkezett a kiegyezés és a nagy magyar példaképek más megközelítésbe kerültek. Eötvös József tekintélye és munkássága elismerésre méltóvá tette a dualizmus kezdetének kormánypolitikáját.

A későbbiekben vitatottabb történelmi alakok következtek: Tisza Kálmán, Tisza István, Károlyi Mihály, Apponyi Albert és Horthy Miklós ma is megosztják még a történészeket is, ugyanakkor Bethlen István konszolidációs politikáját akkor is elismerés illeti, ha még az ő 10 éves hivatali ideje sem volt mentes hibáktól, kudarcoktól. Közben a két világháború számtalan sikeres katonai vezetőt és hőst adott történelmünknek, akik közül a kisebb rendfokozatokban harcolók közül sajnos sokat elfelejtett a nemzeti emlékezet.

A szélsőséges politikai ideológiák, a nácizmus - kommunizmus súlyos nyomokat és sérüléseket hagytak a magyarság múltjában és nem éppen a nagy államférfiak megjelenésének kedveztek. Viszont 1956 hősei - Nagy Imre, Maléter Pál, Iván Kovács László, Pongrátz Gergely - tiszteletet érdemelnek, mert a reménytelenségben adták életüket a szabadságért. Aztán a rendszerváltás végre új fejezetet nyithatott olyan "előkészítők" munkássága nyomán, mint Bibó István, Németh Miklós vagy Göncz Árpád. 

És persze nem maradhatnak ki a legnagyobb magyarok közül a tudomány-művészet óriásai sem, például a 13 magyar Nobel díjas, akiknek nevét sok helyen meg sem említik az iskoláinkban: Lénárd Fülöp (1905-fizika), Bárány Róbert (1914-élettan), Zsigmondy Richárd (1925-kémia),  Szent-György Albert (1937-orvostudomány), Hevesy György (1943-kémia), Békésy György (1961-élettan), Wigner Jenő (1963-fizika), Gábor Dénes (1971-fizika), Elie Wiesel (1986-béke), Polányi John (1986-kémia), Oláh György (1994-kémia), Harsányi János (1994-közgazdaság), Kertész Imre (2002-irodalom). Illetve példaképeink a híres magyar feltalálók: például Neumann János, Bánki Donát, Rubik Ernő, Kandó Kálmán, Galamb József, Bolyai János, Szilárd Leó, Jedlik Ányos és még sokan mások, valamint költőóriásaink: József Attila, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Ady Endre és olyan sok fantasztikus író és más irodalmi alak, hogy képtelenség volna felsorolni is. 

Hősökben, nagy államférfiakban nincs tehát hiány történelmünkben, csakúgy mint sikerekben, diadalmakban, és nagy győzelmekben. Észrevenni a pozitívumokat ugyanúgy fontos, mint ismerni ezer éves, büszke krónikánkat. 

Harmat Árpád Péter

[Kommentekben várjuk, hogy történelmi alakjaink, hőseink, államférfijaink, hadvezéreink közül kinek ki a három legkedvesebb, akiket a legnagyobbaknak tart. Megnyitva a sort, a Jegyzettár blognál az első három: Szent István, Hunyadi János és Széchenyi István] 

2017.08.08.15:39