Nemrégiben (2018 február 10-én) jelent meg az Archaeological and Anthropological Sciences nevű szakfolyóiratban egy érdekes cikk a 2013 –ban feltárt (és azóta vizsgálatoknak alávetett) budapesti királysírról, mely a Mátyás-templomban található és a kutatók szerint III Béla illetve Chatillon Anna királyné földi maradványait tartalmazza. Az összefoglaló szerint egy nemzetközi kutatócsoport és a magyarországi Országos Onkológiai Intézet tudósai közösen vizsgálták meg – mégpedig archeogenetikai szempontból - III. Béla csontjait. A kormányzati támogatással folyó kutatásba bevonták a göttingeni labort is, így egy meglehetősen komoly tudományos végeredmény született a napokban, melyről Kásler Miklós (az intézet vezetője) tett érdekes bejelentést a sajtónak.

III. Béla és felesége (Anna királyné) sírja a Mátyás-templomban

Ami a vizsgált III. Bélát illeti: a Szent István idején külföldre menekült, majd onnan hazatérve 1061-ben trónra került I. Béla királyunk szépunokája volt és 1148-ban született Esztergomban. Apja II. Géza magyar uralkodó, anyja pedig Eufrozina, kijevi hercegnő volt. Egy Bizánccal kötött politikai alku nyomán került alig 15 évesen a konstantinápolyi császár-udvarba, ahol hét éven keresztül élt. A gyermektelen I. Manuel császár fiának és örökösének tekintette, ám amikor saját fia megszületett, az ifjú magyar herceget visszaküldte Magyarországra. Béla távozása Bizáncból dicsőséges volt, hiszen Manuel 1170 -ben még a császárné féltestvérét  Chatillon Anna antiochiai hercegnőt is feleségül adta hozzá. Odahaza és a fennmaradt írásokban "görög Bélaként" emlegették, a bizánci udvarban megszerzett görög műveltsége okán. Az 1172-ben megkezdett, 24 éven keresztül tartó országlása alatt bevezette a törvények, fontos államügyek oklevelek és nyilvántartások írásban rögzítését, melyhez megteremtette a kancelláriát is. Az ő idején lett magyar királyi szimbólum a kettős-kereszt és nyerte el végső formáját a Szent Korona (a görög korona és a felső latin koronarész ekkor történő összeszerelésével). III. Béla uralkodása alatt zajlott I. László szentté avatása és lett az udvar jegyzője a rejtélyes P mester (P dictus magister) azaz Anonymus.

Uralkodásának második felében III. Béla szerezte vissza Bizánctól a korábban birtokolt dalmát területeket (és űzte el Zára alól a velencei seregeket). A trónon fiai: I. Imre és II. András követték. III. Béla jelentős, művelt és bölcs királyunk volt, egyetlen komolyabb negatívumaként csak a túl sok birtokadományozás említhető meg. Egy alkalommal, 1193-ban például egy egész királyi vármegyét (Modrust) adományozott el egy hívének, Vegliai Bertalannak. Mégis, III. Bélára az Árpád-kor egyik legjelentősebb uralkodójaként emlékezhetünk. 

Visszatérve III. Béla nem régiben vizsgált maradványaira: a neves magyar onkológus - Kásler Miklós - arról adott hírt, hogy III. Béla DNS –ét sikeres genetikai elemzésnek tudták alávetni, melynek során az Árpád-ház apai ágának „Y” kromoszómás vizsgálata is megtörtént. A végeredmény szerint az Árpád-házi királyok apai ágának genetikai profilja az eurázsiai "R1a" haplotípusba tartozik. Ez a „felfedezés” első hallásra egy Közép-ázsiai és nem urali, (azaz NEM finnugor) leszármazást valószínűsít, ám jobban megvizsgálva a kérdést kiderül: az „R1a” a leggyakoribb haplotípus nem csak a szláv, török, dravida és indoiráni népeknél, de még a finnugor népességben is. Így nézve, már korántsem akkora horderejű a bejelentés, hiszen minden ellenkező irányú beállítás ellenére nem bizonyítja, hogy ne lenne közünk a finnugor népekhez (pedig Kásler Miklós ezt "sugallta", kijelentéseivel). 

A finnugor származástól való elhatárolódás egyébként régi törekvés már Magyarországon és mögötte jól érezhetően ott van, hogy népünk egy része nem akar semmiféle közösséget vállalni a finnekkel, akik mellesleg Európa egyik legmagasabb fejlettségi szintjén álló, jól működő, sőt kifejezetten jólétinek tekinthető államát hozták létre kontinensünk északi részén. A finnugor rokonságot elvetők sokkal inkább kötődnének a türk gyökerekkel rendelkező – jelenleg muszlim vallású – Közép-ázsiai kazakokhoz, vagy más sztyeppei etnikumokhoz (akik ma a Kína és Ukrajna közti vidékeken élnek nagy elmaradottságban). Ugyanakkor nagyon is elképzelhető, hogy nekik van igazuk, csak éppen NEM a napokban megjelent bejelentés alapján lehet ezt bizonyítani.

Hogy mi szól a Közép-ázsiai, türk, vagy akár Távol-keleti leszármazásunk mellett? Elsősorban a magyarság külső megjelenése, antropológiája és genetikája. Hogy mi szól az urali – finnugor gyökerek mellett? A nyelvi örökség, a finnugor népek nyelvével való hasonlóság, melyet Reguly Antal az 1840-es években több éves kutatómunkával (és az urali területek bejárásával) tárt a nyilvánosság elé. [A témában ajánljuk társblogunk cikkét: "Dr. Nagy László: Hun és finnugor ősök kérdése a magyar történelemben".]

A kérdés ma sem eldöntött vagy bizonyított. Honfoglaló törzseink elnevezései csupán két törzs esetében mutatnak finnugor kapcsolatokat (ezek a Nyék és a Megyer), a többi esetében a türkös etimológia a valószínűbb és szokásaink, hagyományaink is inkább ezt az irányt erősítik. Ennek megfelelően könnyen elképzelhető egy "vegyes végeredmény" is, azaz ősi törzseink egy részének finnugor, más törzseinknek pedig türk eredete.

A végső, igazi bizonyítás azonban még mindig hátra van. Ez a legfrissebb, napokban tett bejelentés csupán azt erősíti meg, hogy nemzeti királydinasztiánk férfi ága a kontinens egyik leggyakoribb, eurázsiai génállomány-csoporttípusába tartozik. Talán a tudományos genetika későbbi továbbfejlődése hoz még számunkra bizonyítékokat legtávolabbi őseink kilétéről, mely hosszú évszázadok óta foglalkoztatja a magyarságot. 

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Magyarok a Kárpát-medencében (História Könyvek, 1988.; ISBN 9632722043)
• Draskóczy István: A magyar nép története 1526-ig (IKVA Kiadó, 1990.; ISBN 963776013X)
• Kolozsi Ádám: Megvan az Árpád-ház DNS -e, a kutató szerint az Árpád-ház nem finnugor eredetű. Index, 2018.02.22.

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

***

Más bolygók elérése, felfedezése, sőt lakhatóvá tétele sok-sok éve foglalkoztatja már a tudományt és bár eleinte csak a sci-fi irodalom (regények, filmek egész sora) foglalkozott a témával, napjainkban mind többször hallunk a dologról a nemzetközi médiában. Korábban társblogunk foglalkozott már a Mars terraformálásával, ezúttal a környező kőzetbolygók összevetésére vállalkoztunk (legalábbis az elérés és lakhatóvá tétel szempontjából). Ami a környező égitesteket illeti, összesen három található olyan közelségben, hogy egyáltalán felmerülhessen elérésük (emberi legénységgel), ezek pedig a Hold, a Mars, a Vénusz és a Merkur.

Mind kőzetbolygók, vagyis szilárd felszínű bolygótestek, nagy átlagsűrűségű, vasból, és/vagy vas-szulfidból álló maggal. Kiemelendő még a Hold, mely kicsit kilóg a sorból két szempontból is: egyrészt mert a Föld körül keringő égitest (mellékbolygó, vagy hold, égitestek közti "besorolását" tekintve), másrészt pedig mert az ember már meghódította, mégpedig összesen 6 alkalommal: 1969 július 20 -án (Neil Armstrong), 1969 november 18-án, 1971 február 5-én, 1971 július 30-án, 1972 április 21 -én és végül: 1972 december 11-én. A másik "emberközeli" bolygó a Mars, mely a legtöbbet szerepel a sci-fi irodalomban (lásd: "marslakók"), ám még soha nem sikerült felszínére emberi legénységet juttatni. Ugyanakkor szondákkal már feltérképezték vörös szomszédunkat, sőt 1972 december 2-án először a történelemben műszeresen is megtörtént a Marsra-szállás (Marsz-3 szovjet űrszonda). 

Ami az említett kőzetbolygók adottságait, jellemzőit és alapadatait illeti: a Vénusz hasonlít leginkább a Földhöz, hiszen mérete, tömege, összetétele nagyon közel áll bolygónkéhoz. (Lásd fenti táblázat adatait) Mindezek miatt az Esthajnalcsillagot (a Vénusz másik elnevezése) Földünk testvérbolygójaként is emlegetik. Az elnevezésben annak is nagy szerepe van, hogy a Vénusz van hozzánk legközelebb, a két égitest egymáshoz legközelebbi pozíciójában "csak" 38 millio km a távolság köztük. (Összehasonlításul a Hold 384 ezer km-re van.) Ugyanakkor más téren egyáltalán nem hasonlít bolygónkra: felszínén közel 500 fokos a hőmérséklet, óriási a légköri nyomás (majdnem százszorosa a földinek), nagyon erős az üvegházhatás és folyamatosak a kénsavas esők, illetve a több száz kilométeres szélviharok. (A nagyon komoly üvegházhatás miatt forróbb a felszín, mint a Naphoz sokkal közelebbi Merkúron.) A Vénusz gyakorlatilag egy tűzforró pokol, teljesen alkalmatlan emberi ott tartózkodásra (még a legkomolyabb űrruhákban is kockázatos lenne). A bolygófelszín vulkánokkal teli, a légkör 96% -a pedig CO2. A legújabb kísérletek szerint a Vénusz felszínétől számított 50 km-es magasságban már az ember számára is elviselhető körülmények jellemzőek, így egyes kutatók szerint sajátos lebegő állomások formájában egyszer még megvalósulhat a Vénuszon lakható telepek kialakítása. 

A Vénusz felszíne (foto: NASA)

A Merkúr apró bolygó, mely a Naphoz legközelebbi pályán kering, átlagosan alig 58 millió km -re tőle. (A Föld majd háromszor messzebb van a Naptól.) Felszíne változatos, sok tekintetben a Holdéra emlékeztet, de kráterei nagyobbak és több is van belőlük. A hőmérséklet nagyon szélsőséges: a Nap felőli oldalon 400 fok fölé emelkedik, míg az ellen-oldalon mínusz 185 fokig süllyedhet. A Merkúrnak gyakorlatilag nincs légköre (csak nagyon minimális) így a felszíni nyomás is mindössze 2 · 10^–12  millibar (2 billiomod millibar). A káros sugárzás legalább hatszorosa a Földinek, így ez az égitest sem éppen ideális hely bármiféle terraformálásra. Ráadásul a gravitáció majd harmada a földinek. (A Földön: 9,807 m/s², a Merkúron: 3,701 m/s²) A Merkúr nagyon lassan forog tengelye körül, egy fordulat ideje: 58,6 nap, miközben a Napot 88 nap alatt kerüli meg. (Így furcsa módon a Merkúron egy nap 58, egy év pedig 88 napból áll.) Erről a bolygóról tudunk a legkevesebbet, bár a MESSENGER űrszonda 2004 -ben elindítva, egészen 2015 -ig kutatta a Merkúrt és küldött róla adatokat, melyekből hatványozottan többet tudtunk meg róla, mint a megelőző évtizedek alatt összesen. 

Ami a Marsot illeti: erről a szomszédunkról tudunk a legtöbbet. A "vörös bolygó" hőmérséklete áll legközelebb az ember számára elviselhetőhöz, hiszen egyenlítőjén gyakran van 0 fok körül (sőt ritkán plusz hőmérsékletek is előfordulnak). A jellemző a -40 celsius (ez az átlag is), ami lényegesen "barátibb" mint a Vénusz és Merkúr 400-500 fokos tűzforró pokla. A légköri nyomás is mérhető (a Merkúrral ellentétben), csak éppen nagyon minimális, mindössze 7,5 millibar (szemben a földi 1013 millibarral). Ugyanakkor a kozmikus sugárzás iszonyúan magas szintű a Mars felszínén, negyvenszerese a földinek, ami elviselhetetlen az ember számára. A gravitáció hasonló a Merkúréhoz, 3,711 m/s² vagyis alig több, mint harmada az itteninek. (pedig a Mars nagyobb, ami megmagyarázza, hogy miért tekintjük a Merkúrt az egyik legsűrűbb anyagú bolygónak). A Mars felszínén, hatalmas hegyek húzódnak, melyek némelyike akkora, hogy a Mount Everest csak dombocska mellettük. Ilyen az Olympus Mons, mely 27 ezer méter magas. Jelentősek a szakadékok is, a Valles Marineis például 7 ezer méter mély és 200 km széles. A rendkívül ritka marsi légkör 95% -a CO2 (hasonlóan a Vénuszhoz) és 3% a nitrogén aránya. A Marsnak két holdja is van (a Vénusznak és Merkúrnak nincs holdja), az elnevezésük: Phobos és Deimos. A legújabb kutatások szerint a Marson felszín alatti jég formájában jelentős vízmennyiség is található.  

A vörös bolygó: Mars (fotó: NASA)

Összességében a Merkúr - Vénusz - Mars összevetésben egyértelműen a Mars az, amelyik a legközelebb áll az ember számára elviselhetőhöz (mind hőmérsékletét, mind egyéb körülményeit tekintve). Ugyanakkor egyáltalán nincs mágneses tere, így felszínén az ember számára veszélyesen magas a kozmikus sugárzás szintje. Az emberi ott tartózkodás és "élhetőség" szempontjából alighanem EZ az egyik legfőbb probléma a bolygóval.

Tény, hogy az emberiség által eddig megismert bolygók, holdak és más égitestek az élet kialakulása (vagy fenntartása) számára meglehetősen mostoha viszonyokat mutatnak. Az elkövetkező évtizedekben és évszázadokban persze "tágulhat" ez világkép és megismerhetünk hatékonyabb űrutazási módokat, melyek révén messzebbre is "ellátogathatunk" élhető exobolygókat keresve, de egyelőre be kell látnunk: a Föld az egyetlen élőhely a számunkra. Meg kellene tanulnunk (éppen ezért) sokkal jobban vigyázni rá.

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

***

Az első világháború óta, amikor a legelső, páncélozott harckocsik megjelentek a somme -i csatamezőn (1916 szeptemberében) óriási fejlődésen ment keresztül a világ harckocsigyártása. A két világháború közt egymást érték a német, francia, angol, amerikai és orosz fejlesztések, aztán a második nagy világégés megteremtette a korszak legjobb műszaki megoldásait és legpusztítóbb "vasszörnyeit". Ilyen volt a Panzer V (Párduc), a T-34/85, a Panzer VI. (Tigris), M26 Pershing és például a Sherman Firefly. Társblogunkon tavaly márciusban szavazással mértük fel, hogy a többség melyik harckocsi típust tartja a II. világháború legjobbjának. A 2000 szavazó legnagyobb része, 900 fő a Párducra szavazott, a második a T-34 -es lett (523 szavazat), harmadik pedig a Tigris (424 voks). A hidegháború, 1947 és 1989 között újabb haditechnikai korszakváltást hozott a harckocsi-fejlesztésekben, új megoldásokat alkalmaztak és az innovációkban megjelent az elektronika illetve informatika is. 

Napjainkban a legnagyobb hadseregek (az amerikaiak, kínaiak, oroszok, angolok, franciák, németek és izraeliek hadvezetései) jelentős összegeket áldoznak páncélosaik modernizálására. Hat külföldi és egy hazai katonai-haditechnikai oldal értékelésit megvizsgálva kialakítottuk az öt + 1 legjobbnak tartott harckocsitípus listáját, melynek tagjai közt már nem akartunk rangsort felállítani:

Leopard 2A7 (Németország)

A Bundeswehr fő harckocsitípusát 1979 -ben állították hadrendbe, leghatékonyabb alváltozata, a 2A7 pedig 2010 óta szolgálja a német hadsereget. Listánk legnagyobb tömegű harckocsiját nagyon sokan tartják korunk legjobb tankjának. Feltehetően ezért is vásárolt belőle hazánk hadserege az elmúlt években. Méretei (hossz, szélesség, magasság): 7,7 X 3,7 X 3,  tömeg: 67,5 tonna, elsődleges fegyverzet: 120 mm Rheinmetal L/55, sebesség: 70 km/h, hatótáv: 550 km, motor: 1500 LE (dízel), ár: 6,72 millió$

Abrams M1A2 (USA)

Az USA hadseregének fő harckocsitípusa. Legjobbnak tartott M1A2 változatát már 1992 óta gyártják. A TOP 5 legkomolyabb lövegével rendelkezik. A harckocsi méretei (hossz, szélesség, magasság): 7,92 X 3,64 X 2,43  tömeg: 63 tonna, elsődleges fegyverzet: 120 mm M256, sebesség: 72 km/h, hatótáv: 465 km, motor: 1500 LE (gázturbinás), ár: 8,5 millió$  

Challenger 2 (Egyesült Királyság)

A brit hadiipar büszkesége 1988 óta szolgálja az angol királyi haderőt. Megbízható típus, hatékony szinte minden körülmények között. Méretei (hossz, szélesség, magasság): 8,3 X 3,5 X 3,04  tömeg: 62,5 tonna, elsődleges fegyverzet: 120 mm L30A1, sebesség: 59 km/h, hatótáv: 450 km, motor: 1200 LE (dízel), ár: 8,6 millió$ 

Black Panther K2 (Dél-Korea)

Szinte minden harckocsikkal foglalkozó honlap a leghatékonyabb típusok közt említi Dél-Korea 2014 óta hadrendben álló legjobbját, a Black Panthert, mely egyébként listánk legmagasabb árfekvésű darabja. Méretei (hossz, szélesség, magasság): 10,8 X 3,6 X 2,4  tömeg: 55 tonna, elsődleges fegyverzet: 120 mm L/55, sebesség: 70 km/h, hatótáv: 450 km, motor: 1500 LE (dízel), ár: 8,8 millió$  

Merkava IV. (Izrael)

Személyes kedvencünk, a legjobb védelemmel (páncélzattal) ellátott, legújabb Merkava, melyről bővebb cikkünket itt olvashatja el. Izrael 1980 óta folyamatosan fejlesztés alatt álló, más országok felé ritkán értékesített harckocsi típusa (neve héberül: harci szekér). Legújabb, IV. változatát 2002 óta tartják szolgálatban. Méretei (hossz, szélesség, magasság): 7,6 X 3,72 X 2,66  tömeg: 65 tonna, elsődleges fegyverzet: 120 mm MG251/253, sebesség: 60 km/h, hatótáv: 500 km, motor: 1500 LE (dízel), ár: 6,0 millió$ 

T-14 Armata (Oroszország)

Az oroszok csoda-tankjának a T-14 Armatának a fejlesztése 2009-ben indult meg a Nyizsnyij Tagil-ban működő Uralvagonzavod tervezőirodájában. Az innovátorok nem a T-90 megjelenéséig terjedő fejlesztési vonalat folytatták, hanem egy teljesen új, távvezérelt toronnyal ellátott és több katonai járműtípussal is univerzálissá tehető harckocsi-típus kialakítását célozták meg. Ez lett az Armata, melyet először a 2015-ös nagy, moszkvai katonai felvonuláson mutattak be. Az új típus fő fegyvere egy 125 mm-es 2A82-1M típusú, automata töltésű, sima csövű harckocsi-ágyú (32 db-ból álló javadalmazással). A személyzet 3 fős és nem a toronyban, hanem a platform-alvázrészben foglal helyet. Az Armata 48 tonnás, 90 km/h-ra képes, hatósugara 500 km. Motor: 12 hengeres, 1500 lóerős dízel. Ára: ismeretlen. Kb.: 5-7 millió USD.

Természetesen nagyon sok kiváló harckocsi kimaradt, de az első 5-be a legtöbb általunk felkeresett haditechnikai honlap (és szakértő) ezeket sorolta (és mi egyet is értünk velük) Az említetteket követi szorosan a franciák Leclerc harckocsija, a japán Type 10 és az oroszok legújabb tankja, melyről még mindig sok mindent nem lehet tudni, a T-14 (Armata). [Ha posztunk elnyeri tetszéseteket, a későbbiekben is írunk haditechnikáról.]

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

***

Felhasznált oldalak, listák:

• therichest.com - Leclerc, Type 10, Black Panther, Challanger, Abrams
• military-today.com - Leopard, Black Panther, Abrams, Challanger, Armata
• army-teshnology.com - Leopard, Abrams, Challanger, Black Panther, Merkava
• ranker.com - Leopard, Abrams, Merkava, Challenger, Armata
• nationalinterest.org - T90, Abrams, Leopard, Merkava, Challenger
• china.org.cn - Leopard, Challenger, Abrams, Black Panther, Merkava

Kétszáz éve született Görgey Artúr, a magyar történelem egyik legtöbbet vitatott nagy alakja. Történelmi szerepének vitatottsága leginkább a Kossuth Lajos nyilatkozataival, leveleivel, üzeneteivel kezdődő és az ő megnyilvánulásait előtérbe helyező (vagy felnagyító) későbbi publikációknak köszönhető. Napjainkra azonban az 1848/49 –es eseményekkel tényszerűen foglalkozó történészeknek – Kosáry Domokosnak, Katona Tamásnak és Hermann Róbertnek – hála egyértelművé vált: Görgey Artúr egyike volt történelmünk legnagyobb hadvezéreinek és hazafijainak.

Görgey Artúr 1818 január 30 –án született a Felvidéken, egészen pontosan a szepességi Toporcon egy elszegényedő, de nagy múltú, evangélikus kisnemesi család harmadik gyermekeként. Egészen fiatalon még a tanítás vonzotta, ám a pályaválasztást illetően apja, Görgey György nem tűrt ellentmondást: Artúrt katonai pályára szánta. A kamasz Görgey Artúr így 1832 –ben, mintegy 4 év időtartamra a tullini katonai utászakadémia tanulója lett. Tehetsége és gyors észjárása révén már 1837 –ben hadnagy, majd huszárfőhadnagy lett belőle. Ekkor azonban elhunyt édesapja és a hirtelen megszűnő atyai szigor, illetve kialakuló döntési szabadság hatására Görgey kilépett a seregből, hogy a prágai egyetemen tudjon vegyészetet tanulni.

A békés diákévek és az önmegvalósítás azonban csak három évig tartott (1845-1848), ugyanis 1848 március 15 -én kitört a magyar forradalom és szabadságharc. A történelem új vihara alapjaiban forgatta fel Görgey életét: bár 1848 márciusában megnősült és a vegyészkarrier mellett a családi birtok „igazgatása” is várta, mindezt ott kellett hagynia, hogy képzett katonaként hazáját szolgálja. Görgey pedig megtette: 1848 májusától századosi rendfokozatban, a győri 5. honvéd-zászlóalj tisztje lett. Katonai karrierje gyorsan ívelt felfelé: kezdetben a Haditanácsnak dolgozott, mint a fegyverfelügyelői osztály tisztviselője és a szerveződő honvédség egyik beszerzője, majd a szolnoki, illetve csepeli nemzetőr egységek őrnagya.

Közben a szabadságharc első nagy hadműveletének keretében császárhű horvát csapatok támadtak a Dunántúlra, Jellasics horvát bán és Karl Roth tábornok vezetésével, mégpedig két külön csapattest felvonultatásával. Erőik közt a Zichy testvérek segítségével valósult meg a kommunikáció. Görgey azonban rájött a grófok árulására és kíméletlenül felakasztatta Zichy Ödönt hazaárulás vádjával. Az országos figyelmet kiérdemlő eset Kossuth érdeklődését is az ifjú, alig 30 éves Görgeyre irányította, akit tette alapján az új, alkotmányos Magyarország feltétlen hívének kezdett tekinteni és rögtön elő is léptetett. Pár nappal később, az Ozorai csatában Görgey újra kiérdemelte az elismerést bátor és szakszerű hadvezetéséért. Bár összetűzésbe került Perczel Mór tábornokkal, akivel rossz viszonya egészen a szabadságharc végéig megmaradt, katonái egyre jobban tisztelték. 1848 októberére Görgey megkapta a honvédezredesi kinevezést, majd néhány héttel később vezérőrnagy lett és bekerült a tábornoki karba.

Életének lényeges fordulata lett a feldunai hadsereg élére történő kinevezése (a schwechati csata után), ám ezzel a sikerrel le is zárult karrierjének felhőtlen korszaka. Windischgratz herceg osztrák támadásának megindulását követően mindennapossá váltak vitái Kossuthtal, aki nehezen értette meg, hogy miért hátrál Görgey állandóan. A válasz viszont egyszerű volt: a hatalmas túlerő miatt volt kénytelen erre a tábornok, mert menteni akarta seregét az értelmetlen felmorzsolódástól. Ám ezt a jogász végzettségű Kossuth – aki egyáltalán nem értett a hadászathoz - nem tudta elfogadni és inkább Perczelhez fordult segítségért. A 37 éves Perczel pedig bizonyítani akart és meggyőzni Kossuthot arról, hogy jobb katona, mint a 7 évvel fiatalabb Görgey. Értelmetlen és meggondolatlan csatát vállalt Mórnál, mely felmorzsolta erőit. Az 1848 december 30 –án bekövetkező móri vereség után az osztrákok könnyedén indulhattak meg Pest bevételére, Görgy már semmit sem tehetett.

Közben az OHB és a magyar képviselőház Debrecenbe menekült, így Görgey az elkövetkező katonai teendőket a hadügyminiszter-helyettes Vetter Antallal és Csány László főkormánybiztossal tervezte meg egy rögtönzött haditanácson Pesten (voltaképp Kossuth tervét egészítették ki). Elhatározták, hogy a feldunai hadtestet (Görgey vezérletével) a felvidék felé vonulva, a Felső-Tisza vidékére irányítják, hogy Windischgartz erőit elvonják Debrecen közvetlen megtámadásától. A bölcs haditerv teljes sikerrel került megvalósításra, ám közben Vácon egy olyan nyilatkozat került közzétételre Görgey részéről, mely kiváltotta Kossuth rosszallását. A félreértést az okozta, hogy Görgey szerette volna elejét venni az ingadozó tisztek esetleges átállásainak és a Pest elvesztésével eluralkodó elkeseredett hangulat elterjedésének, így nyilatkozatban tette egyértelművé a harc folytatásának jogosságát és a vezetés kezében való összpontosítását. Kossuth sajnos mindezt úgy értelmezte, hogy a tábornok önállósítani akarja magát és bizalmatlanná vált Görgeyvel szemben. A későbbiekben hol leváltotta, hol kinevezte a fővezérnek. A katonák, tisztek azonban mindig lojálisak maradtak Görgeyhez, akit sokra tartottak tehetségéért, egyenességéért és következetes, igazságos vezetési módszereiért. (A tiszafüredi tisztilázadás is azt követelte, hogy Kossuth újra Görgeyr ruházza a vezetést, ne pedig Dembinszkyre.)

A tavaszi hadjárat

Görgey Artúr legnagyobb katonai sikersorozatát a tavaszi hadjáratban aratta 1849 áprilisa és májusa között, olyan kiváló magyar honvédtábornokok részvételével, mint Gáspár András, Klapka György, Aulich Lajos és Damjanich János. A hatvani, tápióbicskei, isaszegi és nagysallói csaták valóságos diadalok voltak és lehetővé tették a Dunántúlig való előretörést illetve Pest visszavételét. Közben Debrecenben Kossuth kimondatta az országgyűléssel a trónfosztást, Görgey pedig az új kormányban, mint hadügyminiszter foglalhatott helyet. Karrierje csúcsára ért.

Közben azonban nagy változások álltak küszöbön: Ferenc József I. Miklós orosz cártól kért segítséget a magyar szabadságharc leverésére. Görgey szentül hitte: a helyes taktika az, ha a magyar erőket Bécset is fenyegetve a komáromi vár közelében vonják össze és onnan indítanak áttörést az osztrák vonalakon. Ám áttörései kísérletei sorra kudarcot vallottak - ezek voltak a komáromi csaták, melyek egyikében Görgey még meg is sérült (a koponyáján) - és sajnos Kossuth nem fogadta el tervét, új összevonási területnek pedig (Dembinszkyre hallgatva) a Szeged – Arad – Temesvár háromszöget jelölte meg.

A szabadságharc vége

Az orosz intervenció 1849 június 15 -én, Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg vezetésével több irányból indult meg a magyar szabadságharc vérbefojtására. Összesen 193 ezer orosz és velük egyidejűleg nyugatról 66 ezer osztrák katona rontott a kimerült Magyarországra. Az osztrákokat a kegyetlenségéről híres, 63 éves Julius Jacob von Haynau táborszernagy vezette. Az egyre szorongatottabb helyzetben Kossuth csak abban bízhatott, hogy talán el tudja húzni addig a harcokat, amíg Nyugat-Európa nagyhatalmai kifogást nem emelnek az orosz térnyerés miatt és ki nem kényszerítik a kozák csapatok hazahívását. Ám az angolok és franciák nem akartak beavatkozni. Kossut pánikba esett, Görgey helyére előbb Dembinszkyt, majd Bemet nevezte ki, ám mindkét tábornok hibák sorát követte el: Dembinszky csatát vesztett Szőregnél (Szeged alatt), Bem pedig Segesvárnál és Nagycsűrnél. 

Görgey viszont hatékonyan mentette a menthetőt: nyári hadjáratával lekötötte az orosz főerőket, miközben Komáromtól elindulva a Felvidék érintésével, a Tiszán átkelve (Tokajnál), Debrecen felől Aradra vonult. Mire azonban 30 ezres seregével Aradra ért, a szabadságharc jórészt elveszett. A legutolsó, temesvári csatában nem tudott részt venni, 1849 augusztus 9 -én Bem főerőit Haynau legyőzte. Kossuth lemondott, a polgári, katonai hatalmat Görgeyre ruházta, majd Orsovánál sietve elhagyta az országot és a török uralom alatt álló Vidinbe menekült. Görgeynek egyszerűen nem volt más választása, mint a fegyverletétel. Megmaradt 30 ezres hadával teljesen hiábavaló lett volna a tízszeres túlerővel, vagyis az osztrák - orosz csapatokkal szembeszállnia. 1849 augusztus 13 -án Arad mellett a világosi síkon megtörtént a fegyverletétel.

Görgey élete a szabadságharc után

Görgeyt a világosi fegyverletételt követően Nagyváradra vitték, majd ausztriai száműzetésre ítélték, aminek nagy részét a tábornok Klágenfurtban és Viktringben töltötte. Itt alapított családot is: kislánya, Berta 1850 -ben, kisfia, Kornél pedig 1855 -ben látta meg a napvilágot. Közben megtudta: Kossuth Lajos őt okolja a vereségért. Bántotta az igazságtalanság, így nevét tisztázandó, 1852 -ben német nyelven megírta emlékiratait, ám mivel írása nagyon hosszú ideig, egészen 1911 -ig nem jelenhetett meg Magyarországon, Kossuthnak is írt (a kiegyezés idején) egy nyílt levelet, arra kérve a volt kormányzót, hogy hagyjon fel igazságtalan vádaskodásaival.

Élete legutolsó időszakát, a kiegyezést követően Magyarországon töltötte, ahol 1874 -től öccse, Görgey István Visegrádi birtokán élt és szőlőt termesztett. Utolsó éveiben a korszak több jeles személyisége is meglátogatta, többek közt Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond és széles tisztelői társaság vette körül. Görgey Artúr 1916 május 21 -én, 98 évesen (!) hunyt el Pesten. Kétségtelenül nagy hazafi, katonái által tisztelt vezető, zseniális tábornok és szerető családapa volt, akit sokáig méltatlanul kezelt a közvélekedés. 

Kiegészítés: Görgey vagy Görgei?

Görgey Artúr születésekor "y" végződéssel kapta nevét, amit 30 évvel később változtatott meg, "i" végződésre, hogy nemesi előjogairól való lemondását jelezze. 

Harmat Árpád Péter 

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

***

Amikor Walter Lord 1967 –ben megírta a „Hihetetlen győzelem” (Inredible Victory) című nagy sikerű művét - melyből egyébként Jack Smight rendezett 1976 –ban ugyancsak népszerű háborús filmet – a Csendes-óceáni Midway szigeteknél megvívott japán – amerikai csata a történelem leghihetetlenebb tengeri ütközeteként vált híressé. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy bár az 1942 június 4 –én kezdődő összecsapásban minden létező esély a japánok oldalán állt, mégis az USA győzött, szinte csodával határos módon.

Az amerikai Yorktown repülőgép-hordozó

Pearl Harbor kikötőjének fél évvel korábbi, meglepetésszerű japán lebombázása után az amerikaiak Csendes-óceáni flottája jelentős hátrányba került Japánnal szemben. Mindössze három anyahajójuk állomásozott csupán a térségben (az Enterprise és a Hornet a Salamon-szigeteknél, a Yorktown pedig Tongatabunál) és a csatahajók, cirkálók számát tekintve is komoly volt az amerikai lemaradás. Az amerikaiaknak egyébként a midwayi csata idején 6 repülőgép-hordozójuk volt, ám ezek közül kettő (a USS Ranger és a USS Wasp) az Atlanti-óceánon szolgált, egy pedig (a Saratoga) súlyosan megsérült és javításra várt, vagyis nem tekintették bevethetőnek. (Korábban hadrendben állt még két anyahajójuk - a USS Langley és a USS Lexington - de ezek a midwayi csata idejére már elsüllyedtek.)

A Japán Császári Flotta ezzel szemben négy nagyobb bevethető anyahajóval rendelkezett (Akagi, Kaga, Hiryu, Soryu) és hadrendben állt még néhány kisebb hordozójuk is (pl. Shokaku, Zuikaku, Zuiho, Hosho), illetve a csatahajók, cirkálók számát tekintve is tetemes volt fölényük. Kiemelkedett flottájuk legnagyobb büszkesége, a 64 ezer tonnás Yamato csatahajó (mely ez idő tájt a Föld legnagyobb tűzerejű hadihajójának számított). Ezt a hatalmas armadát két zseniális parancsnok irányította: Yamamoto tengernagy és Nagumo tengernagy. Minden előjel arra utalt: ha Japán összeszedi hatalmas flottáját, megrendítő csapást mérhet az USA haditengerészetére, majd partraszálló erőivel könnyedén eljuthat akár Amerika nyugati partjaira is.

1942 júniusában tehát Amerika figyelme Japánra szegeződött: mit tesz majd a császári flotta? A megfejtés egy bizonyos Joseph J. Rochefort fregattkapitánytól (alezredes) érkezett, aki kódfejtő csapatával egy Pearl Harbori haditengerészeti támaszpont alagsorában hónapokig dolgozva megfejtette a japánok katonai rejtjelezését. A japánul is jól beszélő tiszt rájött arra, hogy a japán üzenetekben gyakran felbukkanó „AF” jelzés Midwayt jelenti és a császári flotta épp annak bevételére készül. A támadásba négy anyahajót terveznek bevetni, 7 csatahajó és vagy száz egyéb hadihajó mellett. Rochefort ezzel a fontos felfedezéssel rögtön megkereste az amerikaiak Csendes-óceáni flottájának főparancsnokát, Chester W. Nimitz tengernagyot, aki azonnal összehívta vezérkart. A helyzet ugyanis sürgős kiértékelést követelt. Nimitz tisztjei rájöttek: a japán haderő el akarja foglalni az amerikaiak kézen lévő Midway szigeteket, hogy aztán onnan kiindulva bevegye az 1700 km –re fekvő Hawaiit is és megsemmisítse az USA teljes flottáját.

A felismerés gyors intézkedést követelt: Nimitz azonnal Midway közelébe rendelte a három amerikai anyahajót: a Yorktown –t, az Enterprise –t és a Hornet –et. Ezekből rögtön két csapásmérő köteléket szerveztek. Az 1933 –ban épült, Yorktown és kísérőhajói, 17. különleges kötelék néven, Frank J. Flatcher ellentengernagy vezetésével Midway –től ÉK –re, a „Point Luck” névvel jelzett helyen egyesülnek Raymond Spruance ellentengernagy 16. számú kötelékével, melynek tagjai az Enterprise és a Hornet anyahajók. A három anyahajóból álló amerikai flotta aztán bevárja a japánokat és mindent megtesz a négy japán anyahajó megsemmisítéséért. Közben Midway és Hawaii bombázókkal támogatja a harcot.

A tengeri ütközet előtt nyilvánvalóvá vált: ez lesz a világtörténelem legnagyobb tengeri csatája és az első olyan sorsfordító, nagyobb összecsapás, melyben már nem a csathajók, hanem a repülőgép-hordozók játsszák majd a főszerepet. Ebből következően a két flotta valószínűleg nem is látja majd egymást a harc alatt (csak úgy, mint az egy hónappal korábbi Korall-tengeri csatában.) A tengernagyok jól tudták: Midwaynél minden a levegőben dől majd el, mégpedig az alapján, hogy melyik fél tudja hatásosabban bevetni repülőit.

Nimitz, Fletcher és Spruance tengernagyok

Nagyon sok múlott  a szerencsén is (ki találja meg hamarabb a másik fél anyahajóit), a bombázó pilóták szakértelmén és legfőképp a csata vezetőin: Spruance, Fletcher és Nimitz tengernagyokon.

A csata

A Midwayt célzó japán támadás valójában messze északon, az Aleut szigeteknél kezdődött, amikor Hosogaya tábornagy figyelem elterelési célból 1942 június 3 –án reggel lebombázta Dutch Harbort. A midway –i összecsapás másnap, június 4 –én vette kezdetét, amikor hajnalban Nagumó anyahajóiról 108 gép felszállva megtámadta Midway –t. A károk nem voltak tetemesek, de meghalt 11 katona. Az amerikaiak következtek: ám egymás után indított támadásaik sorra eredménytelennek bizonyultak: gépeik vagy nem találták az ellenséges flottát, vagy rábukkantak ugyan, de nem sikerült eltalálniuk bombáikkal. Közben viszont a japánok hátrányba kerültek, mert egyrészt nem tudták, hogy a sok amerikai repülő nem Midwayről száll fel, hanem 3 amerikai anyahajóról, másrészt túl sokáig késlekedtek a második nagy támadásuk elindításával.

A csatában a fordulat 10 óra után következett: egy véletlen folytán ugyanis az Enterprise és Yorktown bombázói éppen egyszerre bukkantak a japán anyahajókra és indítottak koncentrált támadást a Akagi, a Kaga illetve a Soryu ellen, még az előtt, hogy azokról elindult volna a második hullám. Az akcióban a főszerepet Wade MycClusky korvettkapitány (őrnagy) 25 gépből álló, Enterprise –ről érkező egysége és Max Leslie fregattkapitány (alezredes) bombázószázada játszotta (mely a Yorktown –ról indult támadásba). Az akció döntőnek bizonyult: a bombázópilóták precíz és alapos munkát végezve, sikeresen találták el célpontjaikat, három japán anyahajó állt lángokban. Az amerikaiaknál teljes lett az örömujjongás, az éter a pilóták üdvrivalgásaival lett tele. Bár ezután végre megindult a második japán támadás, ami el is süllyesztette a Yorktown –t (a kegyelemdöfést egy japán tengeralattjáró torpedója adta meg számára), a japán flottának már befellegzett.

A Hornet anyahajó. A jobb képen F4F-4 Wildcat vadászgépekkel a fedélzetén látható

Az amerikaiak újabb összevont rohama – melyben minden anyahajóról vettek részt bombázók – megadták a kegyelemdöfést: eltalálták a Hiryut is és számtalan kísérőhajót szórtak meg bombákkal. A csata eldőlt: június 5 –én reggelre mind a négy nagy japán anyahajó elsüllyedt (a Kagát még egy amerikai tengeralattjáró torpedója is eltalálta).

Az amerikaiak legfőbb vesztesége a Yorktown volt és egy kísérőhajója, a Hamman, ám megvédték Midwayt és elsüllyesztették a császári flotta 4 legnagyobb anyahajóját. Óriási jelentőségű volt ez az ütközet és méreteit tekintve is hatalmas. A midway -i összecsapáshoz csak az 1944 októberében lezajló leytei csata volt mérhető, a Fülöp-szigeteknél, ahol az amerikaiak elsüllyesztették a japánok maradék anyahajóit is. Ekkorra már a háború Ázsiában jórészt eldőlt, ám soha, senki nem felejtette el, hogy a midway -i csata volt az a fordulópont, mely a végső győzelemhez vezetett és amely ugyanolyan vízválasztó volt Ázsiában, mint az európai fronton Sztálingrád.

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

***

Szíriában az arab tavasz óta, azaz 2011 márciusától kezdődően zajlanak súlyos harcok a Aszad-rezsim megdöntése miatt, illetve az egyes vallási, politikai, illetve regionális nagyhatalmi érdekszférák kiszélesítéséért. A küzdelemnek aktív részeseivé váltak, a 40 milliós népességszámuk révén Földünk egyik legnagyobb hazátlan népének tartott kurdok is. Ez az ősi indoeurópai nép (melynek zászlaja egyébként kísértetiesen hasonlít a magyar lobogóra) és melyet a történészek az ókori médekkel azonosítanak - akik még a perzsák első nagy birodalma előtti időkben (Kr.e. VI - VII. század) uralták a térséget - a törökök több évszázados főellenségei és gyakorlatilag a középkor óta küzdenek jogaikért, saját hazájuk megteremtéséért. Most, a szíriai polgárháború miatt az összesen 4-5 országban szétszórva élő kurdok helyzete a világ figyelmében fókuszába került, ugyanakkor a napokban kezdődő török katonai mozgósítás előrevetíti, hogy Erdogan óriási hadserege (mely a NATO második legnagyobbja) egy új háborúban fog lesújtani rájuk.

A szíriai helyzet egyébként az Iszlám Állam 2014 -es kikiáltásától vált igazán komollyá, amikor az összes környező ország, sőt a világ nagyhatalmai is érintettek lettek az ottani polgárháborúban. Már 2015 -ben megkezdődött az orosz katonai beavatkozás - elsősorban szíriai kiváltságaik, kikötőik és támaszpontjaik megtartása érdekében Aszad oldalán - illetve megjelent az amerikaiak támogatása is az SDF (Syrian Democratic Forces) előnyösebb helyzetbe hozásáért. Irán a Hezbollahon keresztül szintén erőket küldött a térségben, a siíta érdekeket és Aszadot segítve, ami viszont a nagy rivális szunnita olajmonarchiákat (pl. Szaud-Arábia) aktivizálta az ellen-oldalon. A szövevényes szituációban a kurdok következetesen az ISIS ellen harcoltak, többnyire amerikai fegyverekkel. A háborúban a 2017 -es év hozott nagy fordulatot, ugyanis az Iszlám Állam összeomlott, Aszad pedig (Oroszország és Irán támogatásával) 2011 óta most először lett a Szírián belüli térség legerősebb szereplője. 

Napjainkra viszont két új törésvonal is megjelent a Közel-Keleten: Izrael és Aszad közti összecsapás veszélyével (ami csak idő kérdése sajnos), illetve a török - kurd háború megindulásával (ami szintén a levegőben lóg). A kurdok vesztenivalója a nagyobb, hiszen ez a hányattatott sorsú nép 2017 -ben végre közel kerülhetett a saját haza megteremtéséhez, aminek esélye most a török háborúval elillanni látszik. Pedig már majdnem 100 éve annak, hogy a világ országai elismerték jogukat saját ország létrehozására. (Sevresi békeszerződés - 1920). Az elmúlt 100 esztendőben a törökországi kurdok száma 20 millióra emelkedett (ami azt is jelenti, hogy a 76 milliós Török Államban 25% feletti az arányuk) és megszületett (1970-ben) az Autonóm Kurdisztáni Régió Irakban, mely máig az egyetlen olyan terület, ahol némi önállóságot élvezhetnek. 

Törökország és leginkább annak teljhatalmú ura, Recep Tayyip Erdogan azonban veszélyesnek és elpusztítandónak tartja a kurdokat, főként a határaik közt élő óriási számuk és önállóság-követelésük miatt, mely szerintük gyengítené a török államot. Ankara úgy véli, a törökországi kurd szervezetek (pl. Kurdisztáni Munkáspárt) terrorista alakulatok és vezetőjük a 19 éve börtönben lévő Abdullah Öcalan valójában egy terrorista vezér. Elismerendő, hogy a kurdok valóban számtalan terror-akciót hajtottak már végre Törökországban, de az is igaz, hogy népüket három országban mészárolják hosszú ideje. (Irakban például Szaddam Husszein a 80-as években még tömegpusztító gázt is bevetett falvaik ellen.)

Kurd katonák Kirkukban (foto: cyprus-mail.com)

Ha valóban megindul a török hadsereg a szíriai kurdok ellen (és talán tovább haladva az iraki autonóm állam ellen is), az nagyon komoly csapást jelentene a térségre nézve, hatalmas számú áldozattal járna és a helyi hatalmi viszonyok átrendeződését is kiválthatná. Amerika kényes helyzetbe kerülhet, hiszen eddig támogatta a kurdokat, Törökország viszont hivatalos szövetségese (a NATO teljes jogú tagja). Irán és Oroszország ugyancsak kétségesen reagálna, hiszen mindketten Aszad patrónusai, akit viszont Erdogan terroristának tart.

Ugyanakkor a nagyhatalmi sakkjátszmáknál fontosabb, hogy újra kiszolgáltatott és cserbenhagyott helyzetbe kerülne egy jobb sorsra érdemes, saját hazát akaró nép, mely esélytelen háborúra kényszerül a világ egyik legnagyobb hadseregével. 

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

***

Mintegy 465 évvel ezelőtt, 1552 szeptember 9 -én vette kezdetét Eger várának 39 napon át tartó török ostroma, melynek központi kulcsfigurája és vezéralakja Dobó István, a magyar történelem egyik legnagyobb hőseként őrződött meg nemzetünk emlékezetében. A reménytelen küzdelem az egész világot meglepő módon, hatalmas magyar diadallal végződött. Kérdés azonban: mi lett a hős Dobó István sorsa a várharcot követően? 

Az emlékezetes várostrom - melyről Gárdonyi Géza 1901 -ben írta meg csodálatos regényét az Egri csillagokat, és amelyről 1968 -ban Várkonyi Zoltán készített élvezetes filmet (mely honlapunk szerint egyébként a legjobb magyar filmek egyike) - eseményeiben könnyen felidézhető, hősies küzdelmet jelentett. Az oszmánok 35 - 40 ezres, óriási haddal érkeztek Szolnok várának bevételét követően Eger alá, mégpedig Kara Ahmed nagyvezír vezetésével. Az erődítményt 1803 fegyveres védelmezte, amiből 400 fő alkotta az állandó helyőrség létszámát, 357 katonát küldött a király és 300 drabant képviselte Kassát. A többi, közel 746 fegyveres (a várvédő sereg 40% -a) a környező megyék, települések és főurak segítségként tevődött össze. A török túlerő huszonkétszeres volt! A parancsnoki teendőket Dobó és Mekcsey István várnagy együtt látták el, alattuk pedig 4 főhadnagy szolgált: Pethő Gáspár, Zolthay István, Figedy János és Bornemissza Gergely. A várvédőket a harcban 4 komolyabb ágyú és 17 tarack segítette.

Az egri várostrom

A hatalmas török túlerő 1552 szeptember 8 -ra vette körbe a várat, majd másnap, azaz szeptember 9 -én, 12 oszmán ágyú, illetve 200 tarack kezdte meg a tüzelést. Ahmed egyértelműen rommá akarta lőni a falakat, így három hétig csak folyamatos ágyútűzzel próbálkozott. Ám a vár kitartott, így Szent Mihály napján, szeptember 29 -én megindult az első nagyobb gyalogsági roham is. Az első oszmán kudarcok után az ostromlók legfőbb célpontjai a bástyák (Föld bástya, Tömlöc bástya, Bolyki bástya) illetve a kapuk (pl. ókapu) lettek. Ám a törökök nem tudtak a várba jutni, még trükkökkel sem (várfalak alá alagút ásás, robbantás, éjszakai falmászás, egy egri áruló lefizetése ... stb), így az oszmán had egyre nagyobb része kezdte kudarcként megélni az eseményeket. Októberben, a hadműveletek 30. napjától kezdődően már a törökök élelme is elfogyott, sőt járvány ütötte fel fejét táborukban, ráadásul az októberi első éjszakai fagyok szokatlan próbatétel elé állították a nyári hadviseléshez szokott ázsiaiakat. Az utolsó nagy rohamok október közepén már napkeltétől napnyugtáig tartottak, de az egriek - bár alig álltak már a lábukon és szinte mindenki megsérült - Dobó biztatásának hatásárára kitartottak. Ahmed nagvezír végül október 17 -én feladta a harcot, elégedetlenkedő seregét elvezette a vár alól. Eger az elkövetkező 44 évre magyar kézen maradt (egészen 1596-ig, amikor már főleg külföldi zsoldosok szolgáltak a várban és az ő bátorságuk nem közelítette meg az egriekét, így feladták az erődítményt). 

Dobó élete az ostrom után

Az 1552 -es hatalmas magyar diadal az egri hősök, köztük Dobó István érdeme volt. De mi lett Dobó sorsa a harcot követően? Eleinte mindenki óriási tisztelettel és elismeréssel köszöntötte a várparancsnokot: I. Ferdinánd nagyra értékelte Dobó hősiességét, így bárói rangra emelte, várakkal (pl. Déva, Szamosújvár), birtokokkal jutalmazta, sőt kinevezte Erdély vajdájává (a tisztséget meg kellett osztania Kendy Ferenccel, akivel többször komoly vitába keveredett). Hat évvel az ostromot követően Dobó újra harcba szállt a törökkel, amikor Szamosújvárt védte, ám ezúttal a szerencse elpártolt tőle: a túlerő legyűrte és az erődítmény az oszmánok kezére került. Rövid időre Dobó az erdélyiek foglya lett. Ekkoriban Erdély és a Királyi Magyarország viszonya inkább ellenséges volt, hiszen a fejedelemség Izabella királyné alatt szultáni hűbérben "létezett", míg a Habsburgok uralta Magyar Királyság állandó harcokat vívott az oszmánokkal. Ám a még mindig harcias Dobó visszaszökött a Habsburg területekre, ahol újra elismerés várta: a király kinevezte a felvidéki Bars vármegye főispánjává. 

Dobó bukása

I. Ferdinánd 1564 nyarán elhalálozott, így fia I. Miksa vette át az uralkodói teendőket. Az új király új módszerekkel próbálta gyarapítani vagyonát és előszeretettel vizsgálta felül a különböző, korona által is érintett birtokügyeket. Egy ilyen birtokvita zajlott akkoriban már jó ideje a Dobó család és a Tegenyei família között. Alig egy évvel az egri várostrom előtt a Dobó testvérek erőszakkal foglaltak el, a szerintük őket illető birtokrészeket Tegenyei Tamástól, amiért a királyi bíróság fej és jószágvesztésre ítélte Dobó mindkét fivérét. Ezt az ítéletet később Ferdinánd (szerencsére) semmissé nyilvánította. A viszály azonban megmaradt és a vitatott területek Perényi Gábor gyámsága alá kerültek, így innentől a Dobók már a Perényiekkel álltak birtokvitában. Azonban a Perényi Gábor 1569 -ben meghalt, a birtokok pedig az uralkodóra szálltak. A helyzet nagyot változott: a sok éve zajló birtokperben a Dobók új "ellenfele" maga a császár, I. Miksa lett. Ez okozta Dobó vesztét, ugyanis az uralkodó úgy "oldotta meg" a helyzetet, hogy egyszerűen börtönbe vetette az egri hőst. Bár a pozsonyi várból 1568 -ban sikeresen megszökött, hamarosan újra elfogták és most már király ellenes szervezkedéssel vádolták meg. Szegény Dobó, méltatlan módon újra fogságba került, ahol egy évet töltött, nyomorúságos körülmények között, méltóságában megtörve. Egészsége megromlott, szabadulásakor 1570-ben már csak árnyéka volt hajdani önmagáénak. A halál két évvel később, 1572 -ben érte szerednyei birtokán, 70 éves korában. Fia, Ferenc, Bars megye főispánja, a 15 éves háború egyik nagy katonai vezetőjeként öregbítette a család hírnevét. 1602 -ben egyenesági leszármazott nélkül halt meg. 

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

 ***   

A történelem, mint iskolai tantárgy, meglehetősen komplex műveltségterületnek számít, amibe beletartozik a társadalomtudomány számtalan területe, a gazdaságtudományok egy része, a pénzügyi ismeretek egész sora, illetve a demográfia, a vallástörténet, sőt eszmetörténet is (a politikai ideológiák megismerésével). Ugyanakkor, ha CSAK ilyenekből áll egy érettségi tételsor és csak ilyen témákra korlátozódik a történelem-oktatás, akkor éppen a lényeg sikkad el. Hiszen a történelem legelsősorban a régmúlt idők "TÖRTÉNÉSEIVEL" foglalkozik, áttekintve, felidézve, megtárgyalva mindazokat az eseményeket, folyamatokat, tendenciákat, melyek az őskortól napjainkig alakították az emberiség krónikáját. Az első civilizációs központok megjelenésétől napjainkig terjedő öt évezred események egész során keresztül válik áttekinthetővé és megérthetővé. A 2018 -as emelt-szintű történelem érettségi szóbeli tételsor éppen EZT az említett "alapelvet" teszi zárójelbe. Csak 36% -ban ölel fel történelmi témákat, 64% -ban társadalmi, gazdasági, pénzügyi és vallástörténeti kérdésekkel foglalkozik. Alaposabban átnézve a decemberben kiadott 30 témakört, 11 terjed ki konkrét, történelmi eseménysorokra (de még ezek egy része is inkább eszmetörténet):

• Államalapítás
• A rendszerváltás Magyarországon
• Ókori államberendezkedések
• Reformáció - ellenreformáció
• A két világháború közti diktatúrák
• A magyar - török küzdelmek (XV-XVIII. század)
• Nagyhatalmi konfliktusok: 1618-1820
• Az első világháború
• A kétpólusú világrend
• Magyarország a 2. világháborúban
• Az 1956 -os forradalom és szabadságharc

A többi témakör közül 6 db gazdasági jellegű, 5 db a kultúra-vallás-életmód köréből kerül ki, 2 db a társadalom-demográfia témaköréhez tartozik, 1 db eszmetörténeti, 2 db szervezetek működésére vonatkozó (ENSZ + EU) és 3 db vitatható átgondoltsággal létrehozott tétel. Ez utóbbiakról annyit, hogy az egyik két évszázad rendi törekvéseit, a másik a komplett reformkor - neoabszolutizmus - kiegyezés politikai küzdelmeit, a harmadik pedig a földrajzi felfedezésektől kezdődően négy teljes évszázad gyarmati harcait akarja egyetlen tételbe zsúfolva az érettségizőktől elvárni. (Durva meggondolatlanság.)

A hazai történelemoktatás és érettségiztetés egyébként is több problémával küszködik: az eddigiekben említett "hígulás" mellett (vagyis, hogy ma már az érettségikben és tankönyvekben lassan több kérdés vonatkozik társadalomra, gazdaságra, pénzügyekre és vallásra, mint magára a történelemre), probléma például az is, hogy a "forrásközpontú oktatással" jócskán átestünk a ló túloldalára. A források (vagyis a tanulmányozni kívánt korszakból származó írott dokumentumok és tárgyi leletek) nyilván fontosak, hiszen a történettudomány alapjait képezik, de ismeretük, elemzésük (forráskritikai vizsgálatuk) elsősorban a történészek és kutatók feladata, nem pedig a 18 éves, érettségire váró diákoké, akik közül - valljuk meg - nem túl magas arányban kerülnek majd ki régészek és történész-professzorok. Felmerül a kérdés: valóban minden egyes érettségi feladathoz szükséges oda erőltetni egy-egy forrást (és annak elemzését)? Idézve Hahner Péter történészt, tanszékvezető egyetemi docenst (számtalan könyv szerzőjét): "Sajnos nem tudok egyetérteni a magyar középiskolai oktatással, ami a hangsúlyt a forrásközpontú történelemoktatásra helyezi. A források azoknak valók, akik történészek lesznek. Attól félek, hogy a középkori és újkori, a mai nyelvhasználattól távol álló szövegek tanulmányozásával csak elriasztjuk a fiatalokat. Mivel az általános és középiskolás tanulók többsége nem fog hivatásszerűen foglalkozni a történelemmel, ezért a tanáraiknak nem szövegeket kellene elemeztetniük velük, hanem felébreszteni az érdeklődésüket a történelem iránt."

Más gondok is akadnak, mint a szaktanárok tankönyv-választási szabadságának korlátozása, a kerettanterv témáinak megválasztása, összetétele (arányai), az érettségik javítási szabadsága és a történelem tantárgy óraszámának kérdése (melyet tovább csökkenteni lassan egyenlő saját, nemzeti múltunk teljes zárójelbe helyezésével). A problémák persze megoldhatóak, .. HA .. beszélünk róluk és elfogadjuk, hogy maguk a gyakorló tanárok is rengeteget hozzátehetnek (tudásukkal, tapasztalataikkal) a magyar történelem-oktatás és érettségiztetés jobbá és ésszerűbbé tételéhez. 

A világtörténelemben olykor előfordultak megdöbbentő győzelmek, melyekben a sokszoros fölényben lévő ellenséget a sokkal kisebb sereg győzte le, teljesen váratlanul. Ilyen ütközet zajlott 602 évvel ezelőtt Észak-Franciaországban is, Azincourt mezején, ahol az angolok és franciák küzdöttek meg egymással és az alig 9 ezer főt számláló brit sereg fényes diadalt aratott a legalább 40 ezres francia had felett.

A középkori Anglia és Franciaország az 1337 és 1453 közt zajló, úgynevezett 100 éves háborúban állandó harcokat vívtak egymással részint a francia trónért, részint bizonyos Franciaországban fekvő, angol birtokokért (Gascogne). Ennek a hosszú háborúnak volt egyik meglepő végkimenetelű ütközete az azincourti csata, 1415 október 25 –én. (Más írásmódban: agincourti csata)

A csatát megelőzően, már 78 éve tartott a két ország küzdelme és bár az első háborús időszakot Anglia fölényesen megnyerte, a második összecsapás-sorozatban V. (Bölcs) Károly francia király némi revansot vehetett III. Edwardon. Átmeneti francia győzelem született, amit súlyosbított, hogy közben elhunyt a háború lét legjelentősebb brit alakja: III. Edward (az utolsó igazi lovagkirály) és legidősebb fia, a legendás Fekete herceg. Ám 1415 –ben, 40 évnyi tétlenséget követően új korszak következett a két ország háborújában: Angliában trónra lépett a fiatal, alig 26 éves V. Henrik (III. Edward dédunokája), aki minden erejét és lelkesedését Franciaország legyőzésének szentelte.

Az újabb háború megindulása meglehetős zűrzavarban kezdődött, hiszen mindkét ország válságokkal küzdött: Anglia éppen ekkor heverte ki az 1381-es, Wat Tyler vezette nagy parasztlázadást, majd az 1400 –as, Skócia elleni (eredménytelen) háborút, Franciaországban pedig az uralkodásra alkalmatlan VI. Károly (ur.: 1380-1422) miatt volt belpolitikai zűrzavar, amikor az egyes pártok egymás torkának estek. Ám az 1413 –ban megkoronázott V. Henrik fontos döntésre szánta el magát: megtámadja Franciaországot, elfoglalja a normandiai (Le Havre mellett fekvő) Harfleur kikötőjét, majd megindul a francia főváros felé és végleg térdre kényszeríti Franciaországot. Tervéhez a 30 ezer legjobb katonáját fegyverezte fel és indította útnak, saját vezérlete alatt a csatorna túlpartjára.

Az elszánt brit sereg 1415 augusztus 13 –án szállt partra Normandiában és gyors diadalra számítva megkezdte Harfleur ostromát. V. Henrik abban bízott, hogy még a nyár vége előtt, alig egy-két hét alatt beveszi a kulcsfontosságú erődöt és így lesz ideje az őszi rossz időjárás beállta előtt csapást mérni a francia főseregre is. Ám elszámította magát: a vár majd másfél hónapon keresztül kitartott és csak szeptember végére került a kezébe. Ekkorra V. Henrik már jelentős veszteségeket szenvedett: járványokban meghalt több ezer katonája és az újabb hadművelet megkezdése előtt a harfeur –i várban is hagynia kellet pár ezer főt, hogy az erődítmény angol kézen maradjon. Végül alig 10 ezer hadra fogható angol katonával kezdhette volna meg támadását a francia főerők ellen. Csakhogy a létszámbeli problémák mellett az is gondot jelentett, hogy a támadó hadjárat október csak október 8 –án indulhatott meg, vagyis befejezése jócskán az őszbe nyúlt volna. A kedvezőtlen körülményeket mérlegelve V. Henrik végül úgy döntött: lefújja az egészet és inkább hazatér seregével Angliába, hogy később újult erővel térhessen vissza.

VI. Károly francia és V. Henrik angol uralkodó    

A brit sereg hazatérése azonban nem ígérkezett egyszerű feladatnak: el kellett jutniuk a 270 km –re fekvő Calais városába mely ekkor angol kézen volt, (hogy ott hajóra szállhassanak), de úgy, hogy közben elkerüljék a több, mint négyszeres fölényben lévő 40 ezer katonát számláló óriási francia fősereget. A dolog kivitelezése afféle „fogócskának” ígérkezett: a britek 16 napon keresztül próbáltak úgy előre jutni, hogy közben kicselezik a franciákat. Végül majdnem sikerült végrehajtani tervüket: 50 km-re közelítették meg Calais –t, amikor Charles d’Albret és Le Maingre parancsot adtak a Frévent menti völgy lezárására. Az angolok csapdába estek. Henrik ekkor már tudta: mielőbb harcba kell bocsátkoznia, mert emberei kimerültek, vérhastól szenvednek és a franciák újabb erősítéséket kaphatnak. Így a britek felkészültek a csatára: október 25 –én hajnalban elhelyezkedtek egy olyan nyílt mező végében, melynek két oldalán sűrű erdőségek húzódtak. Ezek az erdősávok megnehezítették bekerítésüket. Ugyanakkor zseniális előrelátással V. Henrik kihegyezett karókat ásatott a nyílt térség több pontjára is annak érdekében, hogy megnehezítse a franciák lovasrohamait. Mindezen túl csapati elé még egy külön sáncot is emeltetett karókból. Szükség is volt az elővigyázatosságra, hiszen Henrik hadereje körülbelül 8-10 ezer katonát tett ki (a számot illetően eltérőek az egyes történészek vélekedései), míg velük szemben legalább 40 ezer francia sorakozott fel (a franciák létszámát illetően is nagyon eltérőek a becslések: 30 ezertől egészen 100 ezerig terjednek a vélemények).

Ám akármelyik számot is fogadjuk el, a legtöbb történész egyetért abban, hogy legalább négyszeres volt a francia erőfölény. Ráadásul a franciák mellett szólt a helyismeret, illetve a nagy létszámú, jól felszerelt lovasság is. Az angolok erőssége a jól kiépített védelem volt és a nagy létszámú, legendásan gyors lövésekre képes és jól célzó íjász sereg. A brit íjászok percenként 12 vesszőt tudtak kilőni híres "english longbow" (angol hosszúíj) fegyvereikkel, ami a korszakban egyedülállónak számított. (forrás: Peter McLaren: Az angol íjászat a százéves háború alatt.) Az azincourt -i csata előtt is jól felkészültek az összecsapásra: úgy helyezkedtek el, hogy az előttük fekvő nyílt térséget végig „be tudják lőni” és az azon keresztül rohamozó franciákra gyilkos nyílzáport tudjanak zúdítani.

A csata váratlanul és szervezetlenül kezdődött, ugyanis a francia lovagok nem várták meg d”Albret parancsát, hanem önhatalmúlag kezdték meg rohamukat az angol állások ellen. A nemesi lovasroham azonban feltorlódott a cölöp-akadályoknál, ráadásul az esőzések miatt felázott talajon a többség elakadt és leesett lováról. A csatatéren több ezer lovas küszködött a sártengerben, miközben a szárnyakon elhelyezett angol íjászok tízezer szám zúdították nyilaikat a francia lovagokra. Óriási volt a pusztítás, a lovak elpusztultak, a gyalogossá váló nehéz-páncélzatú fegyveresek nehézkesen kecmeregtek a sárban. Ekkor a lovagok egy része visszavonult a csatatérről, egy másik része pedig közelharcba kezdett, hogy angol nemeseket ejtsen foglyul. (Bevett szokás volt ekkoriban a csatatereken nemesi foglyok ejtése, akikért később busás váltságdíjat lehetett kérni.)  Növelte a káoszt, hogy közben lovas-támogatás nélkül megindult a francia gyalogosroham is. Az angolok azonban ekkor is kitartottak: az íjászok kardot, fejszét ragadva szálltak szembe a franciákkal. A csatának ebben a szakaszában esett el a francia connétable (főparancsnok, királyi főlovász mester) Charles d’Albret is. A parancsnok halálát látva a francia sereg végül megfutamodott, így Európa számára megdöbbentő módon az alig 8-10 ezres brit haderő ronggyá verte a legalább 40 ezres francia sereget.

Az azincourt –i csatatéren 7-8 ezer francia lovag maradt holtan (köztük legalább száz herceg, gróf és báró), míg a britek alig 3-4 száz embert vesztettek csupán. Történelmi győzelem született tehát, mely bevonulhatott a „hihetetlen diadalok” sorába. A csatát követően egy francia lovascsapat még egy elkeseredett támadást indított az angol tábor ellen, de ez is kudarcba fulladt, ráadásul Henrik bosszúból lemészároltatta a francia foglyok jelentős részét. Az angolok ezt követően akadálytalanul jutottak el Calais –ba, ahol novemberben hajóra szállva győztes seregként tértek vissza Angliába.

A hadjárat folyományaként született meg 1420 –ban a Troyes –i egyezmény, mely elismerte az angol uralkodó igényét a francia trónra, de ennek érvényesítését VI. Károly leányával, Valois Katalinnal kötött házasságból születendő gyermekére hagyta. Bár V. Henrik két évvel később, váratlanul meghalt, a százéves háború 1428 –ban, alig 13 évvel az azincourti csata után folytatódott és legvégül francia győzelemmel zárult. Ám ennek dacára örökké emlékezetes maradt az a bizonyos 600 évvel ezelőtti megdöbbentő angol győzelem, Azincourt mezején.

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

 ***  

Sok szó esik napjainkban Afganisztánról, ahol az Egyesült Államok és a NATO komoly erőket állomásoztat. Legutóbb az amerikai elnökválasztás kapcsán több nagy nemzetközi médium is foglalkozott az afganisztáni katona helyzettel és az esetleges csapatkivonásokkal. Donald Trump azonban végül nem rendelte el az amerikai fegyveres erők csökkentését, sőt inkább emelte az ott katonai szolgálatot teljesítők számát.

A világ figyelme már 16 éve, a 2001 –es WTC tornyok lerombolása óta vetül a Közép-ázsiai országra, még az amerikai filmgyártás is „célkeresztjébe” vonta. Leginkább "A túlélő" (Lone Survivor) című 2013 –as, valós történetet feldolgozó háborús dráma korbácsolta fel az indulatokat. (A filmnek korábban önálló posztot szántam.) Jelenleg Afganisztán nagyon komoly harcok színtere, ahol magyar katonák is szolgálnak (2017 májusi adat szerint 90 fő). A terület óriási, 6-7 ezer méter magas hegyek, hihetetlen szurdokok, döbbenetes barlangrendszerek és kihalt kősivatagok országa. Iszlamizmus, kábítószer-kereskedelem, középkori viszonyok jellemzik. Érdemes kicsit alaposabban is megismernünk ezt 7 Magyarország nagyságú, távoli és vad országot, mely most 35 millió ember hazája és történelme háborúk egész sorából áll.

Afganisztán történelme röviden

Az afgán szó etimológiája ma sem pontosan tisztázott, de a kutatók szerint egy személynévből eredeztethető (mint az oszmán kifejezés). Az „afgánok” névvel jelölt etnikumok legnagyobb hányada, (az afganisztáni népesség mintegy 42% -a) iráni gyökerű pastu, jelentős a tádzsikok aránya (27%), míg össznépesség 9% -a hazara, 8-9% -a pedig üzbég. Az említett 4 legfőbb népcsoport mellett Afganisztánban nagy számban élnek még türkmének, ajmák és beludzsok is.

Az Afganisztánt utoljára teljes egészében meghódítani (és birtokolni) képes nagyhatalmat Makedóniának hívták. Nagy Sándor ugyanis Krisztus előtt 334 –ban összefogva a görögséget, megtámadta a hatalmas Perzsa Birodalmat, majd négy évvel később (Kr.e. 330-ban) meghódította a birodalom részét képező, perzsák uralta Afganisztánt is. Az ifjú makedón uralkodó azonban hamar elhalálozott így az afgán hegyvidék előbb hadvezérei kezére került, majd a Maurja-dinasztia vezette India kaparintotta meg, mintegy másfél évszázadra. Később újra a hellén gyökerű Baktria egyik tartományává vált, majd a kusánok és hunok átmeneti hódításait követően az Újperzsa Birodalom (Szászánidák állama) birtokába került.

Komolyabb változást a VII. század hozott, amikor muszlim-arab hódítók érkeztek és 642 –ben a navahandi csatában megszerezték a perzsáktól az egész térséget. A muszlimok Afganisztán területét a kora-középkorban Horaszán néven igazgatták. Később, a XIII-XV. század közt Afganisztán mongol támadásoknak volt kitéve (Dzsingisz kán, Ilhánok, Timur Lenk). Majd egy Dzsingiszida leszármazott, bizonyos Bábur 1504 –ben Kabul központtal saját fejedelemséget hozott létre, mely egyre bővülve, egy Indiát is felölelő hatalmas birodalommá nőtte ki magát (Mogul-Birodalom) A XVI. századra a mai afgán területek egy része a mogulok hatalma alá került, míg nagyobbik fele perzsa befolyási övezet maradt. (lásd lenti térkép)

A Mogul Birodalom az 1700 –as évekre meggyengült és szétesett, Afganisztán teljes területe újra perzsa hadurak kezére került. A káosszal teli időkből egy perzsákat szolgáló afgán katonai vezető, bizonyos Ahmad Sah vezette ki a térséget. Ahmad 1747 –ben az abdali törzsre támaszkodva összehívta az afgán törzsi vezetőket és Kandahar városában afgán uralkodóvá választatta magát. Felvette a Durrani nevet és megalapította az Afgán Birodalmat (Durrani Birodalom). Ezt az eseményt tekintjük a modern Afganisztán megszületésének. A Durrani-dinasztia vezette Afgán Birodalom 80 éven keresztül állt fenn (1826-ig), egészen a brit gyarmatosítók megérkezéséig. Az angol gyarmati hadsereg több háborúban győzte le az afgánokat, majd nemzetközi konfliktusba került az Afganisztán iránt szintén érdeklődő Orosz Birodalommal. Végül az angol-afgán háborúkat 1893-ban egyezség zárta le: az úgynevezett Durand-vonaltól északra, Abdurrahman emír (1880-1901) önálló afgán államot hozhatott létre, ám a vonaltól délre Brit-India, már Viktória királynő irányítása alá tartozott. (Ez a vonal ma is a határ Afganisztán és Pakisztán között.)

Afganisztán a XX. században

Az önálló Afgán Királyság 1933 és 1973 közt Mohammed Zahir felvilágosult uralkodása alatt, modernizálódni kezdett. Az uralkodó alkotmányt is adott népének. Később 1973 –ban azonban felkelés söpörte el hatalmát, amíg Olaszországban tartózkodott (gyógykezelésen) így Afganisztán köztársasággá változott. Az Afgán Köztársaság első elnöke 1973 és 1978 közt Mohammed Daoud Khan lett. Az öt éves békés időszakot egy kommunista puccs zárta le, melyet a Szovjetunió által támogatott Nur Muhammad Taraki vezetett (1978 április 28 –án). A puccsot Saur-forradalom néven is emlegetik. Afganisztán ezzel szovjet-barát kommunista útra lépett, Moszkva érdekeinek megfelelően. Az új berendezkedés azonban nem volt tartós, 1979 szeptemberében Hafizullah Amin vezetésével egy politikai csoport megdöntötte, megállítva a Szovjetunióhoz való közeledést. Moszkva azonnal válaszlépéseket helyezett kilátásba.

A Szovjetunió háborúja Afganisztánban

A szovjet hadsereg a hidegháború kellős közepén, 1979. december 25-én indult meg Afganisztán elfoglalására, hogy Leonyid Brezsnyev moszkvai pártfőtitkár utasításának megfelelően biztosítsa a Szovjetunió érdekeit a területen. A körülbelül 40 ezres haderő a legfontosabb stratégiai pontokat foglalta el, de leginkább a fővárost, Kabult célozta. Az afgán lakosság eleinte csak szórványos ellenállást tanúsított a megszállókkal szemben, ám a későbbi években folyamatosan emelkedett a hegyek közt megbújó muszlim fegyveres csoportok száma. Moszkva már 1980-ban arra kényszerült, hogy 100 ezerre növelje Afganisztánban szolgáló csapatainak összlétszámát. Azonban néhány év alatt világossá vált: a Szovjetunió csak a fővárost és annak környékét tudja pacifikálni, a távolabbi területek, hegyvidékek a felkelők irányítása alatt maradnak. A Szovjetunió 1985 –ben végül 120 ezerre emelte katonái számát (ez volt a maximum) de ez sem volt elég hatalma biztosításához.

Közben a nyugati államok mélyen elítélték a szovjet agressziót, az USA az 1980 –as moszkvai olimpia bojkottját kérte a világtól. Ennek eredményeképp a XXII. nyári olimpiai játékokon csupán 81 ország vett részt (65 távol maradt). Némileg csökkentette az amerikai felháborodás hitelességét, hogy Washington csak alig pár évvel az oroszok afganisztáni bevonulása előtt szüntette be hosszú és véres háborúját Vietnamban.

Az amerikai CIA titokban már 1980 –tól támogatni kezdte (főleg fegyverekkel) a szovjet megszállók ellen küzdő afgán mudzsahedeket, akik Pakisztánon keresztül ezerszám kaptak kézifegyvereket és vállról indítható rakétákat (Stingereket) a Pentagontól. (Az amerikai beavatkozás több amerikai filmest is megihletett, 1988 –ban került az amerikai mozikba a Sylvester Stallone főszereplésével a Rambo III., mely óriási nézettséget ért el.)

A 80-as évek közepén a Pandzsír-völgyében és Salang-hágó övezetében vívott súlyos harcok már egy esetleges szovjet vereség lehetőségét vetítették előre. Pedig a Szovjetunió még az akkoriban legkorszerűbb MI-24 helikoptereit is nagy számban bevetette. Miközben a küzdelem a kabuli szovjet utánpótlási vonalak elvágásáért folyt, az afgán lakosság jelentős része inkább az elmenekülést választotta: 1979 decembere és 1983 nyara közt közel 4 millió afgán indult a szomszédos Pakisztánba a háború borzalmai elől. A szovjetek elleni gerillaharcok közben érkezett Afganisztánba a szaúdi milliomos: Oszama bin Laden, hogy egy 20 ezres iszlamista harci egységet szervezzen. A CIA kezdetben támogatta a különítményt, nem gondolva arra, hogy az egységből pár éven belül – a szovjetek kiűzését követően – Amerika és nyugat ellenes, dzsihadista terrorszervezet lesz.

Szovjet csapatmozgás a szovjet-afgán határon 1988 május 21-én (forrás: britannica.com)

A Szovjetunióban közben 1985 folyamán komoly változások történtek: Mihail Gorbacsov vette át az ország vezetését és lehetővé tette a hidegháború lezárását, a Szovjetunió teljes átalakítását. Az új moszkvai pártfőtitkár 1987 –ben aztán az afganisztáni háború befejezéséről határozott. A háború 1989-ben lezárult, az utolsó orosz egységek is távoztak. A Szovjetunió mintegy 26 660 halottat veszített a 10 éves háború alatt (1979 és 1989 között), miközben hozzávetőlegesen 1.5 millió afgán halt meg, és több mint 5 millió kényszerült elmenekülni. Becslések szerint az egész háború évi 5 milliárd dollárt emésztett fel a moszkvai államkasszából.

A tálib mozgalom

Afganisztán az oroszok távozását követően az iszlamizálódás útjára lépett, megerősödtek a muszlim csoportok, majd néhány évvel később, 1994 –ben, Mohammed Oma molla vezetésével, több iszlám közösség összefogásában megszületett Tálib Mozgalom vagy röviden: Talibán. (A talib arabul diákot jelent). Az új iszlamista formáció néhány esztendő alatt egész Afganisztánra kiterjesztette hatalmát, miközben szoros kapcsolatra lépett az Oszama bin Laden által létrehozott Al-Kaida terrorszervezettel is.

Következett a 2001 –es esztendő, amikor az Al-Kaida terroristái Mohamed Atta vezetésével lerombolták a WTC New-Yorki ikertornyait, háromezer ember halálát okozva. A 2001. szeptember 11 -én megvalósult támadás után a CIA gyors nyomozásba kezdett, melynek során kiderítette: a terrorista csoport szoros kapcsolatban állt afganisztáni kiképző helyekkel és a Tálib Mozgalommal.

Az amerikaiak háborúja Afganisztánban (2001-2017)

Az egész világot sokkoló terrortámadást követően az amerikaiak azonnali megtorlást követeltek, így George W. Bush 2001 október 7 –én parancsot adott az "Operation Enduring Freedom” azaz Tartós Szabadság hadművelet megindítására, az afganisztáni terrorista bázisok felszámolására. Közben megkezdődött az a 10 évig nyúló nyomozás is, mely Oszama bin Laden elfogását célozta. (2011 május 2 –án a pakisztáni Abbotabad városában egy amerikai különleges egység megtalálta az Al-Kaida vezér búvóhelyét. Az alakulat a bevetés során elfoglalta a villát, majd megölte bin Ladent.)

Amerikai katonák Afganisztánban (2017) fotó: rt.com

Az amerikai hadsereg bevonult Afganisztánba és helyi kormányzatot állított fel az amerikaiakkal együttműködni kész Hamid Karzai vezetésével. (Az új vezetés 2001 december 5-én jött létre.) 2004 –ben Afganisztánban választásokat is tartottak, ám a kialakuló törvényhozó és végrehajtó hatalom valós befolyása csupán az ország töredékében érvényesül. Az Afganisztán nagy részén tevékenykedő tálib felkelő csoportok elleni harcra az ENSZ Bt 2001 –ben létrehozta az ISAF szervezetét (International Security Assistance Force), David Petraeus tábornok vezetése alatt, mely 2003 –tól a NATO irányítása alá került. Az ISAF vezetésével 42 ország katonái harcoltak a tálibok ellen. 2015 január 1-én az ISAF megszűnt, helyébe az RSM lépett (Resolute Support Mission - Eltökélt Támogatás Művelet) 39 ország részvételével. Az ISAF fennállása alatt 3485 katonát veszített (ennyien estek el a harcokban, akik közül 2224 amerikai katona volt). 2015 január 1 után az Afganisztánban szolgáló nyugati haderő létszámát radikálisan csökkentették és a korábbi 100-140 ezres NATO hadsereg 13-14 ezer főre csökkent.

Afganisztánban 2015 -ben összesen 10 ezer amerikai katona szolgált, ám később, 2017 -re az amerikaiak számát 11 ezerre emelték. (forrás) Jelenleg az afganisztáni katonai helyzet a legkevésbé sem tekinthető nyugati szempontból sikeresnek: a Közép-ázsiai ország területének jelentős részén még mindig tálib fegyveresek uralma érvényesül. [lásd a lenti térképet] 

Az USA részéről a közelmúltban többször megfogalmazott szándék volt a helyi, afgán kormányerők részére átadni a tálibok elleni harc feladatköreit. Az elkövetkező évek egyik kiemelkedően fontos döntése lesz, hogy a Fehér Ház miként határoz a kérdésben: csökkenti erői számát Afganisztánban, fokozatosan kivonva katonáit (átadva a harcot helyi szövetségeseinek), vagy meghatározatlan ideig fenntartja katonai kontingensét (esetleg még növelve is térségbeli haderejét)?

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

 ***