1956 őszén, egészen pontosan október 23 és november 11 közt forradalom és szabadságharc zajlott hazánkban. A magyarok megelégelték Rákosi Mátyás kommunista diktatúráját, a szovjet katonai megszállást, az ÁVH teljhatalmát, a koncepciós pereket, a sajtó-, és szólásszabadság sárba tiprását, a nemzeti jelképek lecserélését, a nyomort, az erőszakos államosításokat és a földek elvételét.

A lakosság szabadságra vágyott és arra, hogy szabadon tudjon boldogulni, gazdálkodni, kereskedni vagy éppen külföldre utazni (amikor kedve tartja). A magyar lakosság le akarta rázni magáról a gyűlölt személyi kultuszt és az állandó rettegést, amit az országot „ideiglenesen” megszállva tartó szovjet csapatok támogatásával tartott fenn Rákosi Mátyás és bandája.

Elsőként a fiatalok, pontosabban az egyetemisták léptek: 1956 október 16-án megalakult a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége), melynek már a hatalomtól független jellege is egyedülálló volt, ám tagjai október 22-én 16 pontos követeléslistával tiltakoztak a Rákosi-rendszer működése ellen. Ebben szerepelt a szovjet hadsereg kivonulásának, Nagy Imre kormányfői kinevezésének, többpárti szabad választások megtartásának, szabadságjogok biztosításának, a magyar nemzeti szimbólumok szabad használatának, Rákosi bíróság elé rendelésének, és a bérek rendezésének követelése is.

Az egyetemisták a lengyelek küzdelme melletti szolidaritás kifejezéseként október 23-ra tüntetést szerveztek a budai Bem József térre, ahol az 1848/49-es események lengyel származású hősének szobra áll.

A tüntetés a Petőfi szobornál folytatódott, ahol Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti dalt. Innentől az események spontán módon folytatódtak és alakultak forradalommá.

Az utcákra sereglő pesti tömeg - nagyjából 200 ezer ember - a parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte a kormány élére. "Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!" A kérdés persze felvetődik: miért épp Nagy Imre? A válasz pedig: mert az 50-es évek első felében, de főleg 53-55 közt ő volt Rákosi ellenpólusa a pártvezetésben; az az ember volt, aki 1953 nyarán miniszterelnökként leállította az erőszakos téeszesítéseket, visszaszorította az ÁVH -t és felfüggesztette a koncepciós pereket. A pestiek pedig emlékeztek rá. Tudták és remélték: ha újra ő veszi át a dolgok irányítását, élhetőbb hely lesz Magyarország. Nagy Imre ekkor még, október 23-án nem gondolt arra, hogy egy forradalom élére álljon. A reformkommunistából csak a harcok alatt lesz majd valódi demokrata.

Nagy Imre és Rákosi Mátyás a forradalom kirobbanása előtt két és fél évvel, egy szakszervezeti ülésen

A forradalmi események a parlament után előbb a népligeti Sztálin szobor ledöntésével (és a Blahára vontatásával) illetve este a Bródy Sándor utcai rádió elfoglalásával folytatódtak. Itt dördültek el az első lövések, amikor a ávós fegyveresek az utcán tolongó emberek közé lőttek. Azért a rádió a kezükre került és beolvashatták a MEFESZ 16 pontját. (Benne a szovjetek kivonulásának és a többpárt rendszer bevezetésének követeléseivel.)

Másnap megkezdődött az egyes felkelő csoportok megszerveződése, amikor Hruscsov elrendelte a Pest környéki laktanyák páncélosainak Budapestre vonását. Kialakult Budán a Széna-téri csoport, melynek élén október 26-tól az 59 éves Szabó János (Szabó bácsi) teherautó sofőr állt (Ekrem Kemál és Bán Róbert helyettesekkel), illetve létrejött a Corvin-köz csapata, a szabadságharc legjelentősebb ellenálló csoportosulása, Iván Kovács László, majd Pongrátz Gergely vezetésével.

A különítmények fegyvereket zsákmányoltak és barikádokat emeltek, melyekhez néhol a Déli pályaudvarról hoztak vasúti kocsikat. Megkezdődött a Molotov-koktélok gyártása, melyeket aztán a szűkebb utcák emeletes házainak ablakaiból dobáltak a T-34 es szovjet harckocsikra és az először itt bevetésre kerülő, legújabb T-54-es tankokra. A forradalmárok nagy része tizenéves volt - a Széna téri csoportnál a közeli ipari tanuló iskola növendéke -, sok munkás, értelmiségi és hazafi, akik a "pesti srácok" összefoglaló nevet használva 56 valódi hősei lettek. Mert harcoltak, mert nem adták fel és mert közülük 3300-an életüket adták a túlerővel vívott harcban a szabadságért. 

Széna tér (1956)

Október 25-én pedig a Gerő vezette kommunista rendszer elkövette a legnagyobb aljasságát: a parlament elé sereglő, békésen tüntető tömegbe lövetett a tetőkön megbújó ávósaival. Fiatalok, nők, idősek estek el az aljas és gyáva támadásban. A parlament előtti lövöldözést és tömeggyilkosságokat illetően (melyek "véres csütörtök" néven vonultak be a magyar történelembe) a mai napig nem tudják a történészek, hogy kinek a parancsára kezdődött az egész és pontosan hány áldozatot követelt a vérengzés. A legvalószínűbbnek az tűnik, és ezt erősíti meg Eörsi László is. (Forrás: Varga László, A magányos tömeg 1950–1956.), hogy az első sorozatok a Földművelődésügyi Minisztérium padlásteréből érkezhettek a tömegre, mégpedig Gosztonyi Péter hadtörténész szerint a kommunista vezetést kiszolgáló "Partizánszövetség" nevű szervezet (volt ávósok) gépfegyvereiből. Ezt követően pedig a helyszínen tartózkodó KGB főparancsnok, Ivan Szerov adhatott tűzparancsot a harckocsik és lövészek pusztító sortüzeire. A végeredményt illetően 80 és 1000 közti becslések is megjelentek már az áldozatok számát illetően. (A legvalószínűbb, hogy minimum 100 körüli lehetett a téren elhunytak száma.) Bővebben: Origo (Elter Tamás cikke - 2016.10.25.)

A hihetetlen gonoszság és kegyetlenség hatására még nagyobb gyűlölet támadt az emberekben. Másnap a forradalom oldalára állt a Kilián laktanya és Maléter Pál ezredes is. Moszkva ekkor kezdte igazán komolyan venni a magyar forradalmat. Úgy tűnt ugyanis, hogy a magyar hadsereg egy része, köztük vezérkari tisztek is a forradalmárok oldalára állnak. Október 27-én Hruscsov átmenetileg meghátrált: hozzájárult egy koalíciós kormány felállításához, benne kisgazda politikusokkal, majd leváltotta Rákosi cinkosának számító Gerőt is, a helyére pedig az ekkor még reformkommunistának számító, 44 éves Kádár János került. Ezen a ponton úgy tűnt: a forradalom győzhet.

Ám a nemzetközi események nagyon megváltoztak. A világ ekkor már nem Pestre figyelt, hanem Egyiptomra, ahol Gamal Nasszer szovjetbarát politikájának új lépéseként államosította a Szuezi-csatornát és felkészült a lépése ellen tiltakozó és országára támadó angol, francia izraeli erők visszaverésére. Hruscsov pedig az asztalra csapott és ultimátumban követelte a nyugattól: vagy békén hagyják a Moszkva vezette keleti tömb érdekszféráját Magyarországon és Egyiptomban, vagy lángba borítja a világot. A harmadik világháború veszélyétől megrettenő nyugati hatalmak pedig lemondtak az egyiptomi és magyarországi események befolyásolásáról, ami által Hruscsov mindkét helyen szabad kezet kapott.

A szabadságharc leverésében kulcsszerepet játszó három személy: Hruscsov (szovjet vezető), Konyev (hadsereg parancsnok) és Szerov (KGB vezér)

 Közben Pesten a mit sem sejtő Nagy Imre kormány hozzálátott a szabad Magyarország megteremtéséhez: bevezették a több párt rendszert (9 párt alakult meg újra), feloszlatták a gyűlölt ÁVH -t, elrendelték a téeszesítések végleges leállítását és újra lehetővé tették a nemzeti jelképek használatát. A folyamat megkoronázásaként, november 1-én Nagy Imre hivatalosan is bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és hazánk innentől semleges nemzetközi státuszát. Ugyanakkor kértük az ENSZ Bt védelmét. Kérésünk azonban ekkor már süket fülekre talált, a Hruscsovi ultimátum lehetetlenné tette a nyugat segítségnyújtását. Magyarország magára maradt a hatalmas Szovjetunió elleni harcában. 

Az oroszok megkezdték a magyar szabadságharc leverését célzó Forgószél hadművelet előkészítését, melynek levezénylését a Varsói Szerződés főparancsnokára, Ivan Konyev marsallra bíztak. (Konyev volt ekkor a "sztár tábornok" a szovjeteknél, megközelítve Zsukov népszerűségét annak fénykorában.) Közben az oroszok időt akartak nyerni és taktikázni kezdtek: azzal hitegették Nagy Imrééket, hogy tárgyalni akarnak velük. Miközben november 3-án átalakult a Nagy Imre kormány, Maléter Pál hadügyminiszter elindult küldöttségével Tökölre, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a szovjet parancsnokokkal. Tárgyalás helyett azonban letartóztatták és börtönbe vetették. (Nem is akárki tartóztatta le: személyesen Ivan Szerov, a KGB vezetője volt az.) Maléter eltűnése volt az első jele annak, hogy iszonyú erejű megtorlás következik.

Kádárt november 1-én megkeresték a szovjetek és Münnich Ferenccel együtt (aki afféle "tartalék játékos" lett, ha Kádár ellenállna) Moszkvába vitték. Itt Kádár Hruscsov oldalára állt és elvállalta a "rend teremtő" szerepét a levert szabadságharc utáni Magyarországon. November 3-án Ungváron személyesen is találkozott Hruscsovval majd innen már a támadó orosz csapatok nyomában tért vissza Magyarországra, egészen pontosan Szolnokra, ahol rádión keresztül jelentette be az általa vezetett új, "törvényes" szovjetbarát vezetés felállását (és a szabadságharc leverését)

A Forgószél hadművelet november 4-én, hajnalban megindulva semmit nem bízott a véletlenre: óriási páncélos erőkkel söpört végig az országon (2 ezer harckocsival és 60 ezer katonával érkezve) alig pár nap alatt felszámolva mindenhol az ellenállást, ledöntve a barikádokat, megsemmisítve az ellenálló csoportokat. November 7 után, már csak néhány helyen akadt ellenállás, majd november 11-ére mindenhol elhallgattak a fegyverek. (A szovjetek Zsukov jelentése szerint 669 főt vesztettek és több tucat harckocsit.) A harcok után a hatalom egy időre a pufajkás alakulatok (pártemberek) kezébe került, mert a hivatalos magyar haderőben és rendőrségben ekkor még nem bíztak meg az oroszok.

Nagy Imre még a parlamentből közzétett egy rádiónyilatkozatot arról, hogy a törvényes magyar kormányt és a szuverén Magyarországot támadás érte, majd a jugoszláv nagykövetségre menekült. Ugyancsak egy nagykövetségre (az USA nagykövetségére) távozott, az 1948-ban letartóztatott, és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, majd a forradalom alatt kiszabadított Mindszenty József, esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás is, aki 1945 és 1948 közt annyiszor emelte fel szavát a kommunisták jogtiprásai ellen. Nagy Imrét később tárgyalások ígéretével kicsalták (ebben nagy szerepe volt Kádárnak), majd azonnal letartóztatták.

A megtorlás kegyetlen volt és alapos. Először Nagy Imrééket ítélték halálra. Szalay Imre főügyész halálbüntetést kért Vida Ferenc főbírótól, majd az ítéletet Nagy Imrén kívül, Maléter Pálon és Gimes Miklóson 1958 június 16-án hajnalban hajtottak végre. A továbbiakban még 229 embert végeztek ki, köztük a Széni téri parancsnokot (Szabó bácsit) 1957 január 19-én és a Corvin köziek első parancsnokát: Iván Kovács Lászlót (1957 december 30-án). Körülbelül 20 ezer forradalmár került börtönbe, és 170 ezer ember menekült külföldre a diktatúra bosszúja elől. (Köztük Pongrátz Gergely is a Corvin köziek utolsó parancsnoka.) A Kádár-rendszer egészen 1963-ig foglalkozott az ötvenhatosokkal, majd közkegyelmet hirdetett. (Ekkor szabadult ki Göncz Árpád és Bibó István is)

Az 1956-os forradalom és szabadságharcot  az akkori világ legnagyobb katonai hatalma verte le. Csak a túlerő tudott győzni a magyar hazafiság felett. Emlékezzünk ma hőseinkre és köszönjük meg nekik, hogy a legtöbbet áldozták a magyar szabadságért: az életüket!

Harmat Árpád Péter 

"Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik-
Ők, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? ..."

/Mennyből az angyal - Márai Sándor/

 Felhasznált irodalom:

• Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
• Romsics Ignác (szerk): Magyar történeti szöveggyűjtemény II. 1914-1999. Osiris Kiadó, Budapest, 2000
• Ember Judit: Menedék-jog 1956. A Nagy Imre-csoport elrablása (Bp., 1989)
• Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre (vál., szerk., és a bevezető szöveget írta (Bp., 1989)
• Kopácsi Sándor: Az 1956-os forradalom és a Nagy Imre per. Budapest, 1985.