Nem szerepel a történelem tankönyvekben, de 1952 tavaszán Sztálin és Rákosi Mátyás parancsára Magyarország déli határai mentén meglehetősen komoly erődrendszer építésébe kezdtek az ÁVH emberei. A munka titkos szervezésben egy éven keresztül folyt szakadatlanul, óriási költségek felemésztésével, hatalmas mennyiségű építőanyag felhasználásával. A végeredmény 1953 márciusára: egy 630 km hosszan - Körmendtől - Nagylakig  - húzódó a jugoszláv-magyar határt követő, betonbunkerekből és lőállásokból összetevődő erődvonal lett, mely összesen 270 zászlóalj, közel 100 ezer katona befogadását tette lehetővé. A térségben élő lakosság egy részét kitelepítették a védvonal nyomvonalából. Ám ekkor az építkezés hirtelen abbamaradt, a katonákat nem helyezték el a bunkerekben, az egész építmény félbehagyottan és a kíváncsi szemek elől elrejtve, érintetlenül került az enyészet útjára. Felmerül a kérdés: kik és miért készítették a hiábavalónak tűnő erődrendszert, mely napjainkra történész körökben a magyar Maginot-vonal néven híresült el?

/forrás: Bunkermúzeum.hu/

Az erődvonal elkészítésének hátterében az 1945 után kialakult sajátos világpolitikai helyzet állt, mely Európát a hidegháború pattanásig feszült légkörében egy szovjet és egy nyugati (vagyis Amerika barát) övezetre osztotta. A két területet a vasfüggöny választotta el egymástól, melynek egyik oldalán kommunista, egypárti diktatúrák helyezkedtek el Sztálin uralma alatt, a másikon pedig az USA által vezetett nyugati országok éltek a piacgazdaság és több-párt rendszer szabadságát élvezve. Az 1950 -es évek elején Magyarország a sztálini övezetbe tartozott, Rákosi Mátyás diktatúrája alatt szenvedve. Tőlünk délre viszont a Joszip Broz - ismertebb nevén Tito - vezette Jugoszlávia különleges státuszban élte mindennapjait. Sajátos helyzetét az adta, hogy bár kommunista berendezkedést követett, nem tartozott Sztálin uralma alá, mivel a háború alatt önmagát tudta felszabadítani. A jugoszláv partizánok képesek voltak szovjet segítség nélkül is kiűzni a németeket saját területeikről, így a harcok után önállóan dönthettek országuk berendezkedéséről. Tito saját szabályai szerint vezette tehát népét, számtalan téren ellenállva Sztálin utasításainak, amivel a keleti tömbben kiérdemelte a "nyugat láncos kutyája" gúnynevet.

Tito 1959 -ben

A szovjet - jugoszláv viszony aztán 1949 -re válságba jutott és végletekig kiélezetté vált. Ebben a feszült helyzetben Rákosi pozíciója is törékennyé vált, így a magyar diktátor - bizonyítva hűségét Sztálin felé - koholt vádak alapján sietve kivégeztette Rajk Lászlót (Tito kémjének titulálva az egykori külügyminisztert). Rákosi ezzel a lépéssel akarta demonstrálni, hogy mennyire ellensége ő is Jugoszláviának és mennyire elkötelezett híve Sztálinnak. (A magyar diktátor szégyenletes bűne 1956 -ra a magyar nép számára is világossá vált és bár az orosz vezetés 1956 nyarán eltávolította az országból, az ellene felfokozódó indulatok 56 októberének végén százezreket mozgósítottak az utcákra.) 

Az 1950/51 -es esztendők már-már háborús viszonyokat idéztek: Sztálin úgy vélte, hogy Tito akár arra is képes lehet, hogy a nyugat oldalára álljon és délről támadja meg a keleti tömb országait, elsőként Magyarországot. Megszületett tehát a döntés: erődrendszert kell építeni hazánk déli határai mentén, hogy felfogja a jugoszláv hadsereg és a NATO esetleges összehangolt támadását. (A Jugoszláviától való félelem nem volt teljesen alaptalan, Tito ugyanis ekkoriban Európa egyik legnagyobb és legütőképesebb haderejét birtokolta, 600 ezer katonával.)

Az erődvonal 630 km hosszú lett, amivel túlszárnyalta a két világháború közt (1927 és 1932 közt) megépített Maginot-vonalat is, mely "csupán" 350 km hosszan választotta el egymástól a franciákat és németeket. A magyarországi erődrendszer persze szerényebb felszereltséget tudott felmutatni, ám így is 7 milliárd forintba került (mai áron ez több ezer milliárd lenne) és jórészt kölcsönökből finanszírozták. Ugyanakkor a védvonalat alkotó objektumok minősége megdöbbentően gyatra lett. Ennek oka abban keresendő, hogy az ÁVH politikai foglyokat alkalmazott az építkezéseken, akik egyáltalán nem értettek a szakipari munkákhoz és persze elkötelezettségük alacsony szintje is eleve mérsékelt precizitást "borítékolt" (nagyon is érthető módon). A kialakított helyiségek így többnyire beáztak, a folyosók sok helyen beomlottak, az ajtók nem csukódtak és ezer sebből vérzett mindenhol a végeredmény. Bár születtek géppuska-, és ágyú állások, lőszertárak, betonbunkerek, lő-tornyok, árokrendszerek is, a magyar néphadsereg soha nem vette birtokba az egyes véd-szakaszokat, mert Sztálin halálakor leállították az egész projektet. A határtól néhol csak pár kilométerre, máshol 10-15 ezer méter távolságra kanyargó védvonal 1953 március 5 -én, Sztálin halálának napján elhagyatottan állt. 

Az 1953 -as esztendő új időket hozott: Sztálin halála után fél évnyi hatalmi harcot követően Nyikita Hruscsov került a Szovjetunió élére és megkezdte a közeledést Tito felé. A két ország rendezte kapcsolatait, a magyarországi erődvonal így feleslegessé vált, a frissen elkészült bunkereket magukra hagyták. (1955 -ig azért a határrendészet "gondozta" az építményeket, sőt költöttek is kisebb-nagyobb fejlesztésekre, ám 1955 után végképp magára maradtak a védművek.) Azóta az enyészet útján tovább romolva ezek az objektumok egy letűnt korszak furcsa "emlékműveivé" váltak. A beton lőállások, pincék, folyosók, géppuska állások látogathatóak, szokatlan elhelyezkedésük magyarázata azonban sok esetben még a helyiek számára sem világos. Ugyanakkor érdekes tudomásul venni: 64 évvel ezelőtt déli határszakaszunkon egy európai mércével is jelentős erődrendszer állt, melynek sorsa kezdetektől megpecsételődött és története jórészt mindvégig az ismeretlenségbe burkolódzott. 

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!