A déli végvárrendszer kiépülése [28.]

2017. szeptember 03. 01:50 - Harmath Árpád Péter

A magyar történelem különleges részét képezte a törökökkel szembeni védekezés legfontosabb elemének, a déli végvár-rendszernek a XV. századi kiépítése. Az erődítmények láncolata egy évszázadon keresztül oltalmazta országunkat a mai Szerbia, Bosznia és Horvátország területein kanyarogva. Érdemes megismernünk a legendás "védvonal" történetét. 

szendro_galamboc.jpg

Szendrő és Galambóc vára a délvidéken

Luxemburgi Zsigmond 1387-ben, - Nagy Lajos királyunk fiú utód nélküli halála miatt kialakult viszályt és trónharcot követően - került a Magyar Királyság trónjára (Lajos egyik lányának, Máriának a férjeként) és a belső problémák kihívásai után rögtön a külügyekkel, elsősorban a határainkat fenyegető Török Birodalommal kellett foglalkoznia. Az oszmánok ugyanis Nagy Lajos óta fenyegették a Délvidéket, majd 1396 –ban Nikápolynál I. Bajezid szultán nagy győzelmet aratott a Zsigmond vezette összeurópai keresztény seregek felett. A keresztény országok megrettentek a vereség utáni veszélyes helyzeten és várták a muszlim csapatok Európát elözönlő hadait. Ám ekkor a történelmi szerencse (vagy sors) közbelépett: egy bizonyos Timur Lenk, a „szamarkandi nagy emír” – egy újjáéledő, Közép-ázsiai mongol birodalom vezetője - megtámadta kelet felől a Török Birodalmat és 1402 –ben, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb csatájában (Ankara mellett) ronggyá verte az oszmánokat.

vegvarak_1.jpgAz ankarai csatát követően I. Bajezid szultán a mongolok fogja lett és a törökök Európát lerohanó terve évtizedekre elhalasztódott. Ez volt Zsigmond és Magyarország nagy szerencséje, hiszen az ilyen módon „megnyert” évtizedek alatt az ország és uralkodója nekiláthattak a déli végvárrendszer megépítésének. Közben mindenki abban bízott, hogy Európa legjelentősebb várvonalát kialakítva távol tarthatjuk majd Magyarhontól (és Európától) a közben újra megerősödő oszmánokat.

A XV. század elejére valóban nagy szükség is lett a védvonalra, hiszen az oszmánok már 1427 -ben újra próbálkoztak - igaz ekkor még nem átfogó támadással, hanem ravaszsággal - török kézre került ugyanis a Duna-parti Galambóc vára. Zsigmond mindent elkövetett a folyó túlpartján álló erődítmény visszaszerzéséért, de 1428 -as nagy ostromával sem tudta visszafoglalni. (Sőt maga is majdnem török fogságba esett a várért folytatott harcban.) A magyar történelemben egyébként itt - Galambóc ostrománál - vetettek be először (dokumentáltan) tüzérséget, vagyis ágyúkat. A fontos vár eleste figyelmeztető jel volt: sürgősen meg kell kezdeni egy olajozottan működő déli végvárrendszer megteremtését, melynek Szörényvártól kiindulva a Duna vonalát, majd Nándorfehérvártól a Szávát kell követnie egészen a Boszna folyóig, majd onnan a hegyeken át az Adriáig. A haladék - amit Timur Lenktől "kaptunk" és ami egészen 1456 -ig biztosította, hogy az oszmánok inkább újbóli megerősödésükre koncentráljanak - elegendőnek tűnt a várvonal létrehozására.vegvarak.jpg

A feladathoz Zsigmondnak előbb a pénzt és a törvényességet kellett megteremtenie, így 1435-ben kiadta a „honvédelemről szóló királyi dekrétumot“ mely egyrészt minden birtok esetében 33 jobbágytelek után előírta a nemesek számára egy felszerelt lovas íjász kiállítását a királyi haderőbe, másrészt utasítást adott a déli végvárrendszer létrehozására. A jogszabály rögzítette, hogy egy külső támadás esetén a déli magyar területek főpapjai és ispánjai kötelesek hadba vonulni bandériumaikkal együtt. A törvény szerint a későn érkezők (vagy idő előtt távozók) javaikat vesztik kötelességük lemulasztásáért.

Természetesen várak már sok évszázada álltak a déli területeken, ám egyesek közt túl nagy távolságok voltak – ezek közé néhol új erősségeket kellett emelni (hogy az egymásnak való vészjelzés működni tudjon) – és meg kellett oldani egységes irányításukat, összehangoltságukat, hadvezetésüket és valódi lánckét való működésüket is. Ez a folyamat indult el 1435 –ben Zsigmond utasítására. Az első végvári vonal Szörény várától és Orsovából indult ki, majd fontos eleme volt Nándorfehérvár, Szabács, illetve Szrebrenik, Banja Luka, majd a boszniai területeken Jajca és Knin illetve Klissza-Szkardona vára. A második védvonal (mely néhány évtizeddel később épült ki) a Temesvár – Lugos – Karánsebes – Szerémség – Dubica – Krupa – Otosác – Zengg vonalon húzódott. A nagyobb várak köré korábban szerveződött bánságokat megerősítették (pl. Macsói bánság, Szrebreniki bánság, Jajcai bánság), sőt Zsigmond idején, majd az őt következő uralkodók alatt újabb határvédelmi területeket, övezeteket alakítottak ki (pl. nándorfehérvári bánság 1430-1521 közt). 

vegvar_terkep.jpg

A végvári vonal (forrás: Wikipédia)

A végvárak feletti vezetést gyakran egyszerű sorból felemelkedő, tehetséges katonai vezetők látták el a király nevében. A várak török támadás esetén egyszerre fogadták be a hozzájuk tartozó vidék, oszmánok elől menekülő lakosságát (és állatállományát) és állták útját a támadó oszmán hadnak, miközben jelezték is (futárokkal) a szomszédos váraknak a veszélyt. A vészjelzés aztán végigterjedt az egész végvárvonalon, mire mindenhol megtörtént a lakosok várakba menekítése, majd a megtámadott erődnek küldött katonai segítség útnak indítása.

A végvári élet külön életformát jelentett: a várkapitány élet-halál ura volt, a hétköznapok szigorú szabályok szerint zajlottak, a katonaságnak állandóan gyakorlatoznia kellett, miközben a várfalak és védművek (bástyák, várkapuk) állapotát is folyamatosan ellenőrizték és szükség szerint javították. Az őrséget nagyon komolyan vették, a várkaput egy pillanat alatt zárni kellett, ha roham veszélye fenyegetett. A várak alatt gyakran zajlottak bajvívások, melyek a korabeli világban afféle különleges sporteseménynek számítottak, hiszen az ellenfél területéről is érkeztek „bajnokok”. Akadtak legendás harcosok is, akik sok párviadalt tudtak megnyerni. Ilyen volt például Nádasdy Ferenc báró, vagy Thury György kanizsai várkapitány illetve Dózsa György is, az 1514-es parasztfelkelés későbbi vezére. A déli végvárak nagy harcosai, vitézei és a vezetői közé tartozott például Ozorai Pipó (1408-1426 közt szörényi bán), Újlaki Miklós (1438-1473 közt macsói bán, közben Erdélyi vajda is: 1441-1458), Tallóci Matkó (1435-1445 szlavón-horvát bán), Lazarevics István szerb despota (1426-1427 Zsigmond hűbérese délen).

vegvar_nandor.jpg

Nándorfehérvár (ma: Belgrád) vára

A Zsigmond korában már részben elkészült, majd később folytatott déli végvárrendszer 1435 –től egészen 1521 –ig képes volt ellenállni a törököknek. A közel egy évszázad alatt magyar hősök, végvári vitézek oltalmazták hazánkat a déli veszélytől. A Hunyadiak számtalan esetben még támadó hadjáratokat is vezettek az Oszmán Birodalom területére. Ilyen volt Hunyadi János híres "hosszú hadjárata" 1443/44 -ben a mai Bulgáriában. Majd a század közepén és végén az utolsó nagyobb magyar sikerek következtek: Hunyadi János diadala Nándorfehérvár megvédésével (1456-ban), Kinizsi Pál győzelme Kenyérmezőnél (Erdélyben 1479 -ben), Jajca visszavétele (Boszniában, 1463 -ban).  Ám ezt követően a XVI. századra nagyot változott minden: miközben a Magyar Királyság a belső széthúzás és számtalan válság miatt jelentősen meggyengült, az Oszmán Birodalom virágkorához érkezett és ereje teljében egy erőskezű szultán hatalma alatt a korabeli világ legerősebb hadseregét hozta létre.

Nagy Szulejmán 1521 –ben megindította számunkra végzetes és éveken át tartó támadássorozatát a déli magyar várak ellen. Ekkor esett el Szabács, Nándorfehérvár, majd 1524-ben Szörényvár is, a déli védvonal három kulcsfontosságú erődítménye. A déli végvárrendszer ezzel összeomlott, az ország tárva – nyitva állt a egy nagy török támadás előtt. Végül 1526 augusztus 29 –én az ország belsejébe zúduló oszmán sereg Mohács mellett döntő győzelmet aratott a magyarokon és 1541 -re elfoglalta az ország középső területeit.

mohacs_vegvarvonal.jpg

A mohácsi katasztrófa után a Zsigmondi végvári vonal áthelyeződött az ország belsejébe, innentől a Dunántúlon, a Balaton déli partvonalán, északon a nógrádi várak során át, keleten az Alföldön, illetve Erdély határvonalán haladt le délre, egészen a Dunáig. A legfőbb várakat: Kanizsa, Komárom, Eger, Temesvár adta.

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd Facebook oldalunkat is!

Eddigi posztok!

jegyzet_tcikkek.jpg

2017.09.03.00:55

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jegyzettar.blog.hu/api/trackback/id/tr3612799646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Periodista. 2017.09.03. 14:31:01

A várostromok a korabeli világ legfontosabb eseményei közé tartoztak. Ezek közül kiemelkedik Konstantinápoly (a mai Isztambul) 1453 -as ostroma, mely április 6 és május 29 közt, majdnem két hónapon keresztül tartott. Ez volt a történelem legnagyobb várostroma.

Harmath Árpád Péter 2017.09.03. 21:38:42

@Intercessor: A konstantinápolyi 1453 -as nagy ostromról tervezek még majd írni egy posztot. Érdekes téma.

Fortress 2017.09.03. 23:40:56

Ozorai Pipo (eredeti nevén: Filippo Scolari) is megérne egy jó kis posztot, hiszen ő volt a XV. század első három évtizedének egyik legjelentősebb alakja ha végvárakról beszélünk. Délvidéki bánként 20 éven keresztül (1406-1426) fejlesztette a Nándorfehérvár Szörény közti, Dunamenti várakat.

Harmath Árpád Péter 2017.09.05. 00:18:55

@Fortress: érdekes történelmi figura. Valóban megfontolandó.

miketbeszéltek 2017.09.05. 08:06:17

Az ankarai vereség után lehetett volna végzetes csapást mérni a törökökre. (Ha már túlélték ezt a csapást.) Van vajon valamilyen levéltári nyoma ezzel kapcsolatos mérlegeléseknek? A tatárjárás emléke nyomán féltek esetleg egy újabb mongol inváziótól?

Harmath Árpád Péter 2017.09.05. 10:42:55

@miketbeszéltek: ha nem is levéltári anyagból, de tudható, hogy sem a Magyar Királyság, sem maga Zsigmond nem volt abban a helyzetben, hogy komolyabban felmerüljön egy nagyobb török ellenes hadjárat terve. 1402 -ben, az ankarai csata idején Magyarország a "bárók fogságában" volt, Zsigmond "frissen" szabadult Garai börtönéből, nem voltak adottak a feltételek egy nagy támadó haderő létrehozására.
süti beállítások módosítása