A történelem legmeglepőbb győzelme [45.]

2017. december 03. 13:51 - Harmath Árpád Péter

A világtörténelemben olykor előfordultak megdöbbentő győzelmek, melyekben a sokszoros fölényben lévő ellenséget a sokkal kisebb sereg győzte le, teljesen váratlanul. Ilyen ütközet zajlott 602 évvel ezelőtt Észak-Franciaországban is, Azincourt mezején, ahol az angolok és franciák küzdöttek meg egymással és az alig 9 ezer főt számláló brit sereg fényes diadalt aratott a legalább 40 ezres francia had felett.

A középkori Anglia és Franciaország az 1337 és 1453 közt zajló, úgynevezett 100 éves háborúban állandó harcokat vívtak egymással részint a francia trónért, részint bizonyos Franciaországban fekvő, angol birtokokért (Gascogne). Ennek a hosszú háborúnak volt egyik meglepő végkimenetelű ütközete az azincourti csata, 1415 október 25 –én. (Más írásmódban: agincourti csata)

azoncourt.jpg

A csatát megelőzően, már 78 éve tartott a két ország küzdelme és bár az első háborús időszakot Anglia fölényesen megnyerte, a második összecsapás-sorozatban V. (Bölcs) Károly francia király némi revansot vehetett III. Edwardon. Átmeneti francia győzelem született, amit súlyosbított, hogy közben elhunyt a háború lét legjelentősebb brit alakja: III. Edward (az utolsó igazi lovagkirály) és legidősebb fia, a legendás Fekete herceg. Ám 1415 –ben, 40 évnyi tétlenséget követően új korszak következett a két ország háborújában: Angliában trónra lépett a fiatal, alig 26 éves V. Henrik (III. Edward dédunokája), aki minden erejét és lelkesedését Franciaország legyőzésének szentelte.

Az újabb háború megindulása meglehetős zűrzavarban kezdődött, hiszen mindkét ország válságokkal küzdött: Anglia éppen ekkor heverte ki az 1381-es, Wat Tyler vezette nagy parasztlázadást, majd az 1400 –as, Skócia elleni (eredménytelen) háborút, Franciaországban pedig az uralkodásra alkalmatlan VI. Károly (ur.: 1380-1422) miatt volt belpolitikai zűrzavar, amikor az egyes pártok egymás torkának estek. Ám az 1413 –ban megkoronázott V. Henrik fontos döntésre szánta el magát: megtámadja Franciaországot, elfoglalja a normandiai (Le Havre mellett fekvő) Harfleur kikötőjét, majd megindul a francia főváros felé és végleg térdre kényszeríti Franciaországot. Tervéhez a 30 ezer legjobb katonáját fegyverezte fel és indította útnak, saját vezérlete alatt a csatorna túlpartjára.

Az elszánt brit sereg 1415 augusztus 13 –án szállt partra Normandiában és gyors diadalra számítva megkezdte Harfleur ostromát. V. Henrik abban bízott, hogy még a nyár vége előtt, alig egy-két hét alatt beveszi a kulcsfontosságú erődöt és így lesz ideje az őszi rossz időjárás beállta előtt csapást mérni a francia főseregre is. Ám elszámította magát: a vár majd másfél hónapon keresztül kitartott és csak szeptember végére került a kezébe. Ekkorra V. Henrik már jelentős veszteségeket szenvedett: járványokban meghalt több ezer katonája és az újabb hadművelet megkezdése előtt a harfeur –i várban is hagynia kellet pár ezer főt, hogy az erődítmény angol kézen maradjon. Végül alig 10 ezer hadra fogható angol katonával kezdhette volna meg támadását a francia főerők ellen. Csakhogy a létszámbeli problémák mellett az is gondot jelentett, hogy a támadó hadjárat október csak október 8 –án indulhatott meg, vagyis befejezése jócskán az őszbe nyúlt volna. A kedvezőtlen körülményeket mérlegelve V. Henrik végül úgy döntött: lefújja az egészet és inkább hazatér seregével Angliába, hogy később újult erővel térhessen vissza.

azincourt_kiraly.jpgVI. Károly francia és V. Henrik angol uralkodó    

A brit sereg hazatérése azonban nem ígérkezett egyszerű feladatnak: el kellett jutniuk a 270 km –re fekvő Calais városába mely ekkor angol kézen volt, (hogy ott hajóra szállhassanak), de úgy, hogy közben elkerüljék a több, mint négyszeres fölényben lévő 40 ezer katonát számláló óriási francia fősereget. A dolog kivitelezése afféle „fogócskának” ígérkezett: a britek 16 napon keresztül próbáltak úgy előre jutni, hogy közben kicselezik a franciákat. Végül majdnem sikerült végrehajtani tervüket: 50 km-re közelítették meg Calais –t, amikor Charles d’Albret és Le Maingre parancsot adtak a Frévent menti völgy lezárására. Az angolok csapdába estek. Henrik ekkor már tudta: mielőbb harcba kell bocsátkoznia, mert emberei kimerültek, vérhastól szenvednek és a franciák újabb erősítéséket kaphatnak. Így a britek felkészültek a csatára: október 25 –én hajnalban elhelyezkedtek egy olyan nyílt mező végében, melynek két oldalán sűrű erdőségek húzódtak. Ezek az erdősávok megnehezítették bekerítésüket. Ugyanakkor zseniális előrelátással V. Henrik kihegyezett karókat ásatott a nyílt térség több pontjára is annak érdekében, hogy megnehezítse a franciák lovasrohamait. Mindezen túl csapati elé még egy külön sáncot is emeltetett karókból. Szükség is volt az elővigyázatosságra, hiszen Henrik hadereje körülbelül 8-10 ezer katonát tett ki (a számot illetően eltérőek az egyes történészek vélekedései), míg velük szemben legalább 40 ezer francia sorakozott fel (a franciák létszámát illetően is nagyon eltérőek a becslések: 30 ezertől egészen 100 ezerig terjednek a vélemények).

Ám akármelyik számot is fogadjuk el, a legtöbb történész egyetért abban, hogy legalább négyszeres volt a francia erőfölény. Ráadásul a franciák mellett szólt a helyismeret, illetve a nagy létszámú, jól felszerelt lovasság is. Az angolok erőssége a jól kiépített védelem volt és a nagy létszámú, legendásan gyors lövésekre képes és jól célzó íjász sereg. A brit íjászok percenként 12 vesszőt tudtak kilőni híres "english longbow" (angol hosszúíj) fegyvereikkel, ami a korszakban egyedülállónak számított. (forrás: Peter McLaren: Az angol íjászat a százéves háború alatt.) Az azincourt -i csata előtt is jól felkészültek az összecsapásra: úgy helyezkedtek el, hogy az előttük fekvő nyílt térséget végig „be tudják lőni” és az azon keresztül rohamozó franciákra gyilkos nyílzáport tudjanak zúdítani.

A csata váratlanul és szervezetlenül kezdődött, ugyanis a francia lovagok nem várták meg d”Albret parancsát, hanem önhatalmúlag kezdték meg rohamukat az angol állások ellen. A nemesi lovasroham azonban feltorlódott a cölöp-akadályoknál, ráadásul az esőzések miatt felázott talajon a többség elakadt és leesett lováról. A csatatéren több ezer lovas küszködött a sártengerben, miközben a szárnyakon elhelyezett angol íjászok tízezer szám zúdították nyilaikat a francia lovagokra. Óriási volt a pusztítás, a lovak elpusztultak, a gyalogossá váló nehéz-páncélzatú fegyveresek nehézkesen kecmeregtek a sárban. Ekkor a lovagok egy része visszavonult a csatatérről, egy másik része pedig közelharcba kezdett, hogy angol nemeseket ejtsen foglyul. (Bevett szokás volt ekkoriban a csatatereken nemesi foglyok ejtése, akikért később busás váltságdíjat lehetett kérni.)  Növelte a káoszt, hogy közben lovas-támogatás nélkül megindult a francia gyalogosroham is. Az angolok azonban ekkor is kitartottak: az íjászok kardot, fejszét ragadva szálltak szembe a franciákkal. A csatának ebben a szakaszában esett el a francia connétable (főparancsnok, királyi főlovász mester) Charles d’Albret is. A parancsnok halálát látva a francia sereg végül megfutamodott, így Európa számára megdöbbentő módon az alig 8-10 ezres brit haderő ronggyá verte a legalább 40 ezres francia sereget.

Az azincourt –i csatatéren 7-8 ezer francia lovag maradt holtan (köztük legalább száz herceg, gróf és báró), míg a britek alig 3-4 száz embert vesztettek csupán. Történelmi győzelem született tehát, mely bevonulhatott a „hihetetlen diadalok” sorába. A csatát követően egy francia lovascsapat még egy elkeseredett támadást indított az angol tábor ellen, de ez is kudarcba fulladt, ráadásul Henrik bosszúból lemészároltatta a francia foglyok jelentős részét. Az angolok ezt követően akadálytalanul jutottak el Calais –ba, ahol novemberben hajóra szállva győztes seregként tértek vissza Angliába.

A hadjárat folyományaként született meg 1420 –ban a Troyes –i egyezmény, mely elismerte az angol uralkodó igényét a francia trónra, de ennek érvényesítését VI. Károly leányával, Valois Katalinnal kötött házasságból születendő gyermekére hagyta. Bár V. Henrik két évvel később, váratlanul meghalt, a százéves háború 1428 –ban, alig 13 évvel az azincourti csata után folytatódott és legvégül francia győzelemmel zárult. Ám ennek dacára örökké emlékezetes maradt az a bizonyos 600 évvel ezelőtti megdöbbentő angol győzelem, Azincourt mezején.

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keresd fel Facebook oldalunkat is!

jegyzet_tcikkek_1.jpg

 ***  

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jegyzettar.blog.hu/api/trackback/id/tr4413415171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mutatis mutandis 2017.12.03. 15:18:29

Nagyon érdekes ez a csata és a poszt is. Ebben az ütközetben a hagyományos lovagi harcmodor szenvedett vereséget, a modernebb íjász fegyvernemtől. A lovagkor egyik legutolsó csatája zajlott Azincourt mellett. Később már a páncélos lovagol eltünedeznek a harcmezőkről és egy időre az íjászaté lesz a főszerep, majd a XV. század közepétől (1450-es évek) megjelennek az első puskák is. Az új háborúkat az 1500 -as évektől már tűzfegyverekkel vívják.

Han Solo. 2017.12.03. 15:47:55

A sáros terep, a brit íjászok hatékonysága, a franciák összerendezetlensége és meggondolatlan rohama együttesen okozták az angol győzelmet.

==T== 2017.12.04. 21:53:56

@mutatis mutandis: Azért az 1500-as évekbenapuskák szerepe még nem volt akkora. Inkább apikásoké meg az alabárdosoké. A puska csak a 18. századtól válik igazánerős gyalogsági fegyverré.

Indriq 2017.12.04. 21:54:30

A percenként 12 lövés szerintem túlzás egy 1.8 méteres íjjal.

NagyVonalakban 2017.12.04. 21:54:38

A Batalha melletti csatát is az angol íjászok nyertèk meg a portugáloknak a tobbszoros túlerőben levő kasztiliaiak ellen.
(3000 versus 40000?)

A portugál függetlenség volt a tét.

Nyögd márki 2017.12.04. 21:55:13

A bejegyzés csak megemlíti, de nem hangsúlyozza eléggé a csatatér két oldalán húzódó erdősáv kimagasló jelentőségét a a francia szempontból katasztrofális vereség okai között. Ezek a sávok ugyanis közelítettek egymáshoz, a köztük lévő sík tér így tölcsér alakban szűkült, az angolok zöme pedig a tölcsér szűkebb végénél foglalt állást. A francia lovagok valóban elkapkodva kezdtek rohamozni, de a zavart nem a cölöpök okozták, amik elhelyezése – ha volt rá idő és mód (értsd: fa) – bevett gyakorlat volt már ekkor, hanem az egyre szűkebb tér, ahol a roham kibontakozhatott volna. A rohamozók egymást zavarták, akadályozták, és, ami rohamnál a legnagyobb veszteség, lassították. Az angol arcvonal előtt nagyon rövid idő alatt hullahegy alakult ki az elesett franciákból, erre gázoltak rá, ezen próbálták átverekedni magukat az újonnan érkezők, akik persze újabb prédául szolgáltak és gyakorlatilag el sem érték az angolokat. Mészárlás volt ez a javából, ahonnan sem visszafelé, sem az erdő két oldala felé nem kínálkozott tömeges menekülési vonal. Kihagyhatatlan olvasmány John Keegan magyarul is olvasható munkája, a Csata arca címmel, benne külön fejezettel erről az ütközetről.

wayoutwest 2017.12.05. 00:33:46

Az íjász fegyvernem egyik nagy hátránya nem ütközött ki az pedig a tartós eső. Ha folyamatosan esik akkor az ideg nedves és nincs meg a rugalmassága. Ilyen körülmények között a nehézlovasság átment volna az angol íjjászokon. Ez persze nm von le semmit az angolok győzelméből ami az egyik legszebb volt a történelemben. Nem hiába énekelte meg Shakespeare St.Crispin's Day and Brohers in arms!

ezneménvagyok 2017.12.05. 11:25:03

Én is John Keegan-t ajánlottam volna, de nem csak a fent már elhangzottak miatt, hanem a foglyok állítólag "bosszúból" történő kivégzése okán is. Keegan elég jól levezeti, hogy abban a helyzetben Henrik nem tehetett mást, mert félő volt, hogy a kiszabaduló foglyok (elég sokan voltak) hátba támadják. Ugyanakkor a parancsát nagyrészt maguk az angolok szabotálták el, a posztban is megemlített okból: a fogoly (mármint a gazdag fogoly, mert csak ilyeneket ejtettek) érték volt. Merő bosszúból nem volt értelme legyilkoltatni őket, ez olyan lett volna, mintha pénzt vett volna ki az emberei zsebéből. Henrik parancsa valami olyasmivel volt egyenértékű, mintha vészhelyzetben eldobáltatta volna a katonákkal az őket terhelő hadizsákmányt, és az emberei is így reagáltak - nem, illetve csak ímmel-ámmal teljesítették a parancsát. Szerencsére a málhát fosztogató franciákat hamar elkergették (akik egyébként nem is a harcolók közül kerültek ki, hanem a helyi földesúr emberei akartak egy kis extra jövedelemhez jutni, kihasználva a csata zűrzavarát), ezután a foglyok gyilkolása abba is maradt.