Talán sokaknak "megvan" a jelenet, amikor az Elfújta a szélben Rhett Butler (a filmben: Clark Gable) kioktatja a gőgös és háborút követelő gazdag déli ültetvényeseket arról, hogy gyárak és fejlett ipar nélkül bizony kevés esélyük lesz majd a győzelemre ha megkezdődik a polgárháború. Pusztán gőggel ugyanis nem lehet háborút nyerni. A déli rabszolgatartók majdnem szétszedték Butlert, pedig neki lett igaza. A déli konföderáció 1865 -re elvesztette a 4 éve tartó polgárháborút (Lee tábornok 1865 április 9-én tette le a fegyvert Appomatox mellett), a győztes északiak pedig felszámolták a korábbi, déli életformát. De milyen is volt a dél, melyet elfújt a történelem és háború szele?

Déli, konföderációs katonák

A világirodalom két végpont mentén ítélkezik az amerikai polgárháborúról és a déli berendezkedésről az egyik Harriet Beecher Stowe által 1852-ben megírt "Tamás bátya kunyhója", a másik pedig Margaret Mitchell, 1936-os világsikere, az "Elfújta a szél". Mindkét művet egy-egy hölgy írta és mindkettőt meg is filmesítették: az előbbit 1965 -ben, az utóbbit 1939-ben. Ám a különbségek az igazán fontosak: míg a "Tamás bátya kunyhója" démonizálja a déli rabszolgaságot, a feketék szenvedéseit és gyakori megkínzásait kiemelve (egy északon élő abolicionista szemszögéből), addig az "Elfújta a szél" sokkal árnyaltabban ábrázolja a konföderációban élő rabszolgák helyzetét, emberivé téve életmódjukat, pozitívumokat is megemlítve. Nyilván Mitchell dél nőként -- aki Atlantában született -- más rálátása volt "szülőhazája" múltjára.

Az Elfújta a szél egy különleges világot ábrázol, melyben az ültetvényesek gáláns lovagok, akik óvják hölgyeiket és államférfiakként igazgatják a kezükön lévő közösségek, rabszolgák, cselédek, fegyveresek, intézők életét. Ebben a világban a rabszolgák lojálisak uraikhoz, akik betegségeik idején ápolják őket és szállást, ételt, ellátást biztosítanak számukra. A történetben Tara élmunkása, Big Sam készségesen segít korábbi gazdájának úrhölgyén (Scarletten) és megmenti az útonállóktól, Scarlett anyja pedig a harcok előtt lelkiismeretesen ápolja rabszolgáit. (Nem beszélve a színes-bőrű, kedves öreg Mammy ról, aki valódi családtagként neveli az O'Hara lányokat.) Aztán a háború után a padlóra került, elszegényedett Scarletthez visszatérnek időközben felszabadított házi rabszolgái, hogy együtt küzdjenek az életben maradásért. Mindez arra utal, hogy Mitchell egy másik Délt tár elénk, melyben szoros és pozitív kapcsolat létezett rabszolgák és uraik között. Nyilván a valóság, valahol a két végpont között létezett: biztosan számos példa akadt a Michelli idillre is, de nagyon sok kegyetlenség is előfordulhatott, amikor a rabszolgatartók kényük-kedvük szerint korbácsoltatták meg a neki kiszolgáltatottakat.

Érdekes a polgárháború bemutatásának kettőssége is. Az európai közgondolkodás és történelemtanítás egyértelmű a kérdésben: "a rabszolgaság helytelen, így a Dél rendszere kegyetlen és elítélendő volt, vagyis a jók és rosszak küzdelme zajlott a polgárháborúban". Ebben a megközelítésben árnyalatoknak nincs helye, ám mégis fontos lenne az objektivitás. A szürke egyenruhás déliek valójában heroikus küzdelmet vívtak a háború közepétől már minden téren fölényt élvező, jelentős túlerőben lévő, keki egyenruhás, északi jenkikkel szemben. Amikor már fele annyian voltak, kifogyva lőszerből, élelemből, utánpótlásból, még mindig harcoltak régi életformájuk védelmében. A feketék pedig segítették a küzdelmet: utakat építettek, lőszert hordtak, sáncokat emeltek.

Emlékszem, gyermekként valahogy mindig a délieknek szurkoltam, amikor polgárháborús filmeket láttam és ilyen témájú könyveket olvastam. Mindig az esélytelenebb, de elszántabb szürke csapat tűnt szimpatikusabbnak számomra. Amellett tetszett Jesse James alakja is, akit az amerikai Rózsa Sándorként lehetett felfogni, hiszen akárcsak a magyar betyár az 1848 -as szabadságharcban, úgy ő is az 1864-65 -ös polgárháborúban harcot vívott "hazája" ellenségeivel. Mindketten banditák voltak és koruk hősnek kikiáltott alakjai, miközben mindkettejüket lázadóknak tartották. 

Az amerikai polgárháború után a dél átalakult: a rabszolgákat felszabadították és a feketék tömegével kerültek utcára, képesítés, munkalehetőség illetve szállás nélkül. Elvették, ami megtetszett nekik, így a bűnözés komoly méreteket öltött. A déli fehérek maguk és asszonyaik védelmében megalakították a feketéket féken tartó Ku-Klux-Klant, mely kezdetben a szándékosan tétlen hatóságok feladatait vette át. Idővel a szervezet egy fajgyűlölő csoportosulássá vált és néhány évtizeden belül a gyűlölet szimbóluma lett. 

Az Elfújta a szél által megjelenített Dél eltűnt életformájával, ideáival, szokásaival és értékrendjével együtt, maga után hagyva a ma délen élők szívében még meglévő harciasságot, fegyverviselést és hazaszeretetet (és sajnos nyomokban a feketék lebecsülését is). 

Harmat Árpád Péter

2017.08.07.14:02.